Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Kósa László: Tanyás gazdálkodás és előítéletek (Magyarok, németek és románok egy alföldi városban)
A gyulai németek származáshelyével többen is foglalkoztak (Karácsonyi János, Scherer Ferenc, Szabó Ferenc). Első csoportjuk Harruckern földesúr hívására 1723-ban érkezett Gyulára. Frankoknak nevezték őket, őshazájuk a Rajna mellékén a Koblenz és Trier közötti térség lehetett. Saját hagyományuk szerint egy Arin nevű községből jöttek, amiről azonban a későbbi kutatások kiderítették, hogy nem helység, egyszerűen „rajnai”-it jelent (talán a francia á Rhin-ből). Minthogy a telepescsoportok általában nem egy, hanem sok helységből verbuválódtak, nem valószínű, hogy a gyulai németek kivételt képeztek volna, és nem csoda, hogy az előző vidéktől keletebbről, Würzburg és Bamberg környékéről valók is akadtak közöttük. Az első kolonizációs raj azonban az 1738. évi pestisben súlyos veszteségeket szenvedett. Az elhaltak helyébe néhány évvel később érkezők óhazáját már kevésbé ismerjük. Bizonyos, hogy Badenből és Würt- tenbergből jöttek is voltak köztük. Amint nyelvjárásuk tanúsítja, a bajor-osztrák elem kerekedett felül az új településben. A románok elődeinek lakhelyéről alig tudunk valamit. A török megszállás idején szivárogtak be. Egy csoportjuk a vár felszabadulása után a rác helyőrséghez kapcsolódva „hajdú jog”-hoz hasonló státusban katonáskodott. A pozserováci béke után a szerbek nagy része délre vándorolt, a helyben maradt néhány család összeolvadt a románsággal. A román vezetéknevek a szomszédos bihari, szilágysági és az érintkező erdélyi peremvidékekről való származást valószínűsítik. Az a feltevés, hogy moldvaiak is lehettek a gyulai román bevándorlók között, nem megalapozott, bár a Rusz és Mol- dován nevek meggondolkoztatók. Mindezt azért részleteztem, hogy jobban hangsúlyozhassam a hódoltság után újratelepülő város lakosságának sokféle eredetét, amely nemcsak nemzetiségi különbségekben mutatkozott meg, hanem ezekhez természetszerűleg kapcsolódva műveltségbeli eltéréseket, elsősorban más-más fejlődési fokot, szemléletet és mentalitást jelentett. Gyula a 18. század derekára három nyelvű és három vallású településsé vált. Sőt 1734 és 1857 között külön bíróval és esküdtekkel Magyar-Gyula és Német-Gyula néven páratlan módon ikervárosként létezett. A lakosság etnikailag és vallásilag elkülönült negyedekben lakott: a katolikus magyarok a Magyarvároson, a németek a Németvároson, a református magyarok az Újvároson, a románok a Nagy- és Kisoláhvároson. Vajon ez a tarka kulturális kép hogyan egyenlítődött ki, ha egyáltalán beszélhetünk erről, amíg Gyulán fennállottak a hagyományos életmód keretei? írásomat azzal kezdtem, hogy az Alföldön nemcsak a magyarok, hanem velük együtt más népek is folytattak tanyás gazdálkodást. A gyulai példa, mind a történeti adatok, mind a 19. század második felére visszanyúló néprajzi gyűjtés, egyértelműen azt tanúsítja, hogy a magyarok, a németek és a románok azonos módon gazdálkodtak a város határában. Gyula a legkeletibb láncszeme annak a tanyás településsornak, mely a Körös (Fehér-, Kettős-, Hármas-) balpartján húzódik. Ezeknek a helységeknek a határa nem centrális elrendezésű. A települések magja a folyó közelében és többnyire nem messze helyezkedik el az egyik határszéltől, míg a tanyaföldek nagyobb távolságra ellenkező irányban találhatók. A tanya az alföldi gazdálkodás sajátos intenziválódási folyamatában fejlődött ki. Nem más, mint a nagy kiterjedésű határokban a lakóhely és a munkahely észszerű egyesítése. Nyilvánvalóan ez a volt az a „kényszer”, melynek hatására az egész lakosság a tanyás települést és gazdálkodást választotta, jóllehet különbözőségeik ellenére abban a tényben megegyeztek, hogy előző lakóhelyén egyik csoportjuk sem ismerte ezt az üzemszervezeti formát. Okleveles adatok szerint már az 1720-as években voltak bizonyos építmények a gyulai határban. A József császár által elrendelt első katonai térképezés gyulai lapjai sorozatnyi szállást tüntetnek föl a nyugatra eső magasabb 19
