Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Kósa László: Tanyás gazdálkodás és előítéletek (Magyarok, németek és románok egy alföldi városban)
fekvésű szántókon. A Körös menti laposokon és más alacsonyabb területeken csak az 1850-es évek ármentesítő munkálatai után kezdtek tanyákat építeni. Erdei Ferenc „A magyar tanyá”-ban öt tanyatípust különböztetett meg. Ezek közül a nagy gazdatanya, a haszonbéres tanya, a kisgazdatanya és a farmtanya a tanyásgazdálkodás virágkorában (kb. 1850—1950 között) Gyulán is megtalálható volt. Egyedül a településmaggal minimális kapcsolatot tartó szorványtanya hiányzott, valószínűleg azért, mert a hatvanezer holdas határ jó úthálózata és a Viszonylag nem nagy távolságok nem tették szükségessé kialakulását. Erdei a gyulai tanyákat azzal a distinkcióval sorolta a „szabályszerű tanyák” közé, hogy az alföldi viszonylatban jelentékeny kisvárosi és polgári hagyományai Gyulát megakadályozták abban, hogy a határában folyó gazdálkodás igazi agrárvárossá formálja. Találóan írta le, hogy Gyula három települési övezetre oszlik: a belső polgárvárosra, a hóstátszerű falusias negyedekre és a tanyavilágra. Nem tudjuk azonban, milyen részletes tapasztalatok alapján alkotta meg véleményét, mely szerint Gyulán viszonylag sok a nagygazdatanya és a farmtanya, de a kisgazdatanyák nem alkotják a legnagyobb számú típuscsoportot. Sommás fogalmazása gyors és felületi szemlét sejtet. Sok évi néprajzi gyűjtés, melynek során ezeket a típusokat szem előtt tartottam, maradéktalanul csupán arról győzött meg, hogy a farmtanyák száma és aránya a termelőszövetkezetek megalakulásáig ütemesen növekedett. Különben a tanyatípusok olyan változatosságot és szövevényt mutattak, melyet statisztikailag megragadni lehetetlen. Egyértelműen kiderült, amiről Erdei nem tesz említést, hogy már a század elején rendszeresen adtak feles vagy teljes haszonbérbe tanyákat. Gyűjtés közben nem egy idős paraszt- emberrel találkoztam, aki tudta, hogy már a nagyszülei is tanyán éltek, városi házuk sosem volt. A református egyház anyakönyveiben az 1820-as évektől találtam foglalkozásként „tanyás” bejegyzéseket. A múlt század utolsó harmadába visszanyúló emlékezések szerint azt a földnélküli parasztembert hívták tanyásnak, aki más tanyáján lakott. Őrizte, mintegy fenntartotta azt, cserébe nem kellett lakbért fizetnie, negyedes földet kapott, némi jószágtartás is megillette, egyébként napszámba járt. Jórészt azok a nagygazdák fogadtak tanyást, akiknek két vagy több tanyájuk volt, de csak az egyiket rendezték be maguknak lakásul. A múlt század eleji megjelölés azonban gazdasági cselédeket is fedhet. Ilyenek egészen a második világháborúig sokan laktak a nagyobb tanyák béresházaiban. A századfordulón a gyulai tanyák túlnyomó többsége szoba-konyhás ház lehetett, amihez természetesen gazdasági épületek csatlakoztak. De még beszéltem olyan idős emberrel, aki ezekben az esztendőkben egészen kezdetleges tanyát is látott. Az istálló a kemencével fűtött lakóhelyiséggel egy fedél alatt állott. Mindkettőnek az udvarra nyílott az ajtaja, de a közös falba is vágtak egy átjárót, hogy ha baj lenne a jószággal, ne kelljen kerülni az udvarra. Ezekben a tanyákban telente a gazdafiú vagy egy szolgalegény tartózkodott, hogy legyen valaki az állatokkal — főleg a lovakkal, mert a teheneket a városban teleltették. Még a két háború közt is előfordult ez a forma. Három-négy naponta vittek ki meleg ételt, vagy ha a távolság engedte, bejártak a városba ebédelni. A különböző fejlődési fokok egymás mellett élésére jellemző, hogy ugyanekkor, az 1930-as években a polgári igényeket ápoló, „Okos Japport”-nak nevezett német gazda fürdőszobát épített a tanyáján, melyet rendszeresen használt is. Igaz, ez egyedüli és elszigetelt jelenség volt. A tanyatípusok, a gazdálkodás munkamenete és eszköztára tekintetében a három nemzetiségi csoport között a néprajzi gyűjtés nem mutatott ki különbségeket. Egyik sem konzervált a másikhoz képest archaikus vonásokat. Legfeljebb az kívánkozik ide, hogy mind a németek, mind a románok a tanya régebbi magyar nevét őrizték meg nyelvjárásukban: salasch és sálas. írásos adatok tanúsítják, hogy a magyarok körében 20
