Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Kósa László: Tanyás gazdálkodás és előítéletek (Magyarok, németek és románok egy alföldi városban)
KOSA LÁSZLÓ TANYÁS GAZDÁLKODÁS ÉS ELŐÍTÉLETEK Magyarok, németek és románok egy alföldi városban A tanya a köztudatban sajátos magyar településformaként él. Joggal, mert annak ellenére, hogy párhuzamba állítható Európa más szórványtelepüléseivel, a tanya a hozzákapcsolódó gazdálkodással egyértelműen magyarországi jelenség. A tanyás települések a múltban túlnyomólag magyar lakosságúak voltak, jelenleg is azok, de az már nem közismert, hogy nemcsak magyarok, hanem a Bácskában bunyevácok és szerbek, békési és szabolcsi helységek határában szlovákok, Gyula városában, melyet most közelebbről szemügyre veszünk, németek és románok is folytattak, illetőleg folytatnak tanyás gazdálkodást. A jelenség magyarázata abban az általános törvényszerűségben rejlik, hogy a környezet, elsősorban az ökológiai tényezők hatására a jellegzetesen más hagyományú csoportok életmódja viszonylag gyorsan hasonul egymáshoz. A különböző nemzetiségű és származású telepes csoportok nyelvükhöz és korábbi szokásaikhoz hosszú ideig ragaszkodnak, de például a gazdálkodás, a település, az építkezés területén — mint a tanya esetében is — általában igazodnak a helyi feltételekhez. Gyula vára 1694-ben szabadult fel százhuszonnyolc éves török megszállás alól. A középkori lakosság szétszóródott, a település pusztán állt. Benépesedése fokozatosan indult meg. Az írásbeli források szűkössége sajnos nem ad biztos támpontot az új lakosság származási helyéről, ezért különböző párhuzamokból és mindenekelőtt a korabeli népességösszeírások névanyagából lehet rá következtetni. Legegyszerűbb a református magyarok eredetét körülhatárolni. Először föltehetően azok utódai tértek vissza, akik a felszabadító háborúk, majd a Rákóczi-szabadságharc hadjáratai miatt hagyták el a várost, és a környező helységekben vagy a Tiszántúl északabbi vidékein húzódtak meg. Később is ebből az irányból, a nevek tanúsága szerint a hajdani Partiumból, Erdély és az Alföld határvidékéről érkeztek újabb református családok. Nyelvjárási és néprajzi sajátságaik, valamint ezek folytonossága a szomszédos községekkel szintén erre vallanak. Scherer Ferenc, a város történészmonográfusa kimutatta, hogy a római katolikus magyarok első rétege az 1710-es és 1720-as években Észak-Pest megyéből és Nógrád megyéből vándorolt Gyulára. Nyelvjárásuk különbözik a tiszai dialektust beszélő reformátusokétól, de karakteres tulajdonságok helyett inkább köznyelvi kiegyenlítődés jellemzi. Véleményem szerint — most már a mindkét valláson levő magyarokra gondolva —• a 18. század második harmadának névsoraiból még határozottan kirajzolódik egy nagyobb, a korabeli Magyarország északnyugati részéből származó és halványabban egy kisebb, északkeleti eredetű csoport is. A névanyag vizsgálatával azonban óvatosan kell bánnunk. Lehet, hogy a lokalizálható helynevekből alakult vezetékneveket nem a betelepülők, hanem néhány nemzedékkel korábbi őseik kapták, amikor elhagyták az óhazát. Több támpontot nyújtanak a nagyobb számban előbukkanó népnévből vett nevek, pl. Németh, Horváth, Rácz, Orosz, Tóth, mert ezek tömegben a nyelvhatárok közelében fordulnak elő. Pontosabb képet azonban csak sokoldalú részletvizsgálatoktól remélhetünk. 18