Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Ács Zoltán: Népi kapcsolatok magyarok és németek között a régi Magyarországon

gyott, ill. eladandó házakra a sváboknak elővásárlási joga van, mert jobban gazdálkodnak, megbízhatóbban fizetik az adót, házaik kulturáltabbak. A 60-as években Kása László Gyulán végzett felmérése során egyik adatközlője a következőket nyilatkozta a németekről: „A német erősebb volt, gazdagabb volt. Nem tudni mitől. A magyarok megtermelték a gabonát, de nem foglalkoztak úgy hizlalással, mint a németség. Az eleki német ahová betette a lábát, meggazdagodott. Bérelt, közvetített. Terjeszkedtek Gyulán. ...a németség kapzsi volt, ültette a szőlőt. A magyar meg szerette a bort. Sokan egy fertály földet is odaadtak a borért. így erősödött meg a németség.”

Irodalmi, történeti-néprajzi munkákból vett példákat említhetnénk arra Vonatkozólag, hogy a magyar paraszt sokszor mennyire nem ismert mértéket a mulatozásban, hány parasztcsalád verte magát hosszú évekre adósságba vagy éppen tönkrement egy- egy lakodalomkor, amikor a fő szempont nem a gazda anyagi tűrőképessége volt, hanem elsősorban a ki vagyok én fitogtatása. A német jobbágy itt is számítóbb, hideg- fejűbb volt. Lányát nemigen adta szegényhez feleségül, s fiaival is csak olyat vetetett el, kinek pénze vagy földje Volt.

A magyarok szemében a takarékosság, a minél eredményesebb gazdálkodásra való törekvés sokszor zsugoriságnak, kapzsiságnak tűnt. A szorgalom haszonlesésnek, élhetetlenségnek számított, egyben sok helyütt a megvetés, a nevetség tárgya volt, és irigységet is szült. Tessedik írja a Parasztember Magyarországon című könyvében, hogy midőn a „magyar, a tót, a horvát hallotta, hogy ez az újításnak módja német találmány légyen, ó bezzeg itt iszonyodott minden új tanításnak módjátul.”

Gyulán a 19. század elejétől többször is megkísérelték, hogy a közigazgatásilag két különálló városrészt, Magyar- és Német-Gyulát egyesítsék. A németek hallani sem akartak erről, s azt panaszolták, hogy a magyarok „ezen Város lakossait tsak úgy mint jövevényeket, és Isten nevében megszenvedteket tekintik”. Több mint száz évvel a németeknek Gyulára történt betelepedése után sem békéitek meg egymással a két város lakói, s a németek 1836-ban is azért könyörögtek, hogy teljesen különítsék el őket a magyaroktól, mivel „az egyVelges és közös használatban a két város különböző ajkú, természetű és szokású, úgy két törvényhatóság alá is tartozó lakosai között egyetértést s békességet sehogysem lehetne reményleni.”

A közös együttélés során a legtöbb helyen kialakult a kétnyelvűség. Az ügyes-bajos dolgait a hivatalokban végző idegen etnikumú paraszt, aki terményeit piacra, vásárra vitte, a magyarokkal való érintkezés során kénytelen volt magyarul megtanulni. Ez sokszor fordítva is igaz volt, a magyarok is megtanulták a másik nyelvét. Táncsics írja említett könyvében, hogy „különös Vala, hogy mi magyar és német — egy falubeli — legények sohasem tudtunk összeolvadni, noha mi magyarok a németek nyelvét majd mindnyájan beszéltük, soka mienket legalább értették. Én már akkor is, mint parasztlegény természetlennek tartottam, hogy mi a németek nyelvét megtanultuk, ők a mienket — itt saját hazánkban — nem tudták, nem tartották érdemesnek megtanulni.” A nyelvi asszimiláció problematikájának kifejtése nem is lehet feladatunk, csupán annyit jegyzünk meg róla, amennyi témánk szempontjából elengedhetetlen. Közismert, hogy az öntudatlan nemzetet az a veszély fenyegeti, hogy elpusztul, ha a közelében erős öntudatú nemzet él. Az önvédelem legfontosabb fegyvere éppen a nyelv, mert ez képes leginkább védekezni az asszimiláció ellen. A gazdasági-tárgyi kultúra emlékei hamarabb képesek eltűnni, mint az anyanyelv, amely tovább él az imádságban, a népdalban, az otthoni társalgásban. Az utánpótlás hiánya azonban megkönnyíti megsemmisülését. Ez a folyamat figyelhető meg a magyarországi németek azon csoportjainál, melyek kis tömbben, földrajzi, szellemi elzártságban éltek, ellentétben például a nyugat-magyarországi, vagy akár a nagyobb tömböt alkotó baranyai, tolnai németek16