Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Ács Zoltán: Népi kapcsolatok magyarok és németek között a régi Magyarországon

Wellmann Imre írja, hogy a Nyugatról jött németek olyan gazdasági kultúrát hoztak magukkal, melyet jobban áthatott a tőkés fejlődés irányába mutató árutermelés. Arról sem szabad megfeledkezni — teszi hozzá—, hogy főképp jobbágyi alávetettség és földesúri terhek dolgában jóval kedvezőbb helyzetbe kerültek, mint az őslakosság. Ehhez nekünk annyi hozzáfűznivalónk van, hogy ezt a magyarnál fejlettebb gazdasági kultúrát — főleg a kezdeti korszakban — az idegen éghajlat, az ismeretlen természeti viszonyok közepette nem nagyon kamatoztathatták. Számtalan példát lehetne felsorolni arra, hogy az elvadult táj, az idegen környezet láttán már a betelepedést követően is ezrével vándoroltak tovább vagy tértek vissza hazájukba. Gyökeret elsősorban valóban a szorgos, vállalkozó típusú, pionír szellemű emberek verhettek, akik nemcsak az otthonitól eltérő természeti környezet kihívásaira tudtak megfelelő módon válaszolni, hanem képesek voltak alkalmazkodni a velük együtt, vagy a szomszédságban élő, hagyományaival, gazdasági és szellemi kultúrájával, vagy más szóval, mint ahogy Andrásfalvy Bertalan megfogalmazta, „kulturális értékrendjével” tőlük elütő etnikumhoz is. Hasonló helyzetre utalva állapította meg G. Summer amerikai szociológus, hogy a jólét szempontjából lényeges, hogy a viselkedési normák kellőképpen szilárdak, de az is, hogy rugalmasak és hajlékonyak legyenek, különben nem felelhetnek meg az érdekekben és az életfeltételekben végbemenő változásoknak.

Andrásfalvy új szempontú kutatási módszert nyújtó munkájában összehasonlította a baranyai Hegyhát német-magyar falvainak legjellemzőbb értékrendjeit, s megállapította, hogy a németek elsősorban föld- és vagyonszerzésre rendezkedtek be. Eszményképük a szorgalmas, beosztó, takarékos, céltudatos vállalkozó polgár volt, míg a magyaroké a földbirtokos nemes, aki sokat áldozott vendégeskedésre, mulatozásra, öltözködésre stb. A németek gazdasági megerősödéséhez szintén hozzájárult a sok helyütt dívó törzsöröklési rendszer, ami azt jelentette, hogy a föld életképtelen parcellákra való osztását megakadályozandó, csak egyik fiú örökölte azt, a többit pedig épp a gazdaságból „kitermelt” tőkéjükkel elégítették ki úgy, hogy kitaníttatták, legtöbbször iparosnak, kézművesnek adták. Ez az öröklési rendszer volt jellemző például Baranyában, s ebből is adódott az, hogy a 19. század második felében a magyarlakta területeken is a németek foglalkoztak túlnyomó többségben kézművességgel. Ugyanez volt a helyzet a Szatmár megyei sváboknál is, ahol még az I. világháború előtt is az volt a szokás, hogy földet csak egyik gyerek örökölhet. A németek takarékosságára, szorgalmára több korabeli és közelmúltbeli példát is felhozhatunk. Táncsics Mihály írja Életpályám című könyvében, hogy szülőfalujában, Ácsteszé- ren kezdetben „legnagyobb részint magyarok voltak, németek kevesen . . . Utóbb a magyarok mindinkább megfogyatkoztak, a németek száma a magyar gazdákét már felülmúlta; azonban nem azért, mintha ezek valami különös szapora faj lettek Volna, hanem mert takarékosabbak, iparkodóbbak valának; egész télen burgonyával éltek; mikor a magyarok közül némelyeknek nyár kezdetén már alig volt kenyerük, a németek akkor adták el búzájukat jó pénzen.” Megvizsgálva a Szatmár megyei Nagykároly 18. század végi birtokmegoszlását, kiderült, hogy a legtöbb telkes gazda és a házas zsellérek 30%-a német volt, a házatlan zsellérek között nem találkoztunk velük. Ugyanezt a vizsgálatot végeztük el Gyulán három időmetszetben, s hasonló eredményt kaptunk. Szatmárban közismert volt a svábok szorgalma, rendszeretete. A sváb faluk rendezettsége, tisztasága gyakran volt szálka a magyarok szemében. Persze itt a magyarok ellenszenvét fokozta az, hogy egykori lakóhelyükről épp a svábok miatt telepítették át őket a Károlyiak más helységbe. Szatmárban a 18. század elejétől közszájon forgott az a szólás, hogy „Német jobbágy pénzes zacskó, tót jobbágy túrós zacskó, magyar jobbágy perlő társ.” A Károlyiak uradalmi kormányzójának 1788. augusztus 21-én kelt rendelete többek között azt tartalmazza, hogy a nem svábok által lakott helységekben az elha15