Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Ács Zoltán: Népi kapcsolatok magyarok és németek között a régi Magyarországon

Kossuth is később elismeréssel szólt a svábok vitézségéről. A magyar nemzeti mozgalomhoz való csatlakozás és Kossuth fent idézett aggályainak bizonyos eloszlatása szempontjából érdemes idézni Farkas Gábor kutatásait, aki a székesfehérvári német polgárság magatartásátvizsgálta meg 1848—68 között. Farkas megállapította, hogy Székesfehérváron a német polgárság zöme1848-ra már magyarrá asszimilálódott,s már a reformkorban a nemzeti eszmék és a polgári törekvések következetes harcosa,szószólója volt, s fegyverrel a kezében védelmezte a 48-as vívmányokat. Ez az asszimilálódott, a magyar ügyet sajátjának tekintő német polgárság 1849 után is magyar maradt, s az 1850—60-as években épp ez a réteg irányította a székesfehérvári közéletet. S a német polgárság vezető rétegének integrálódása meggyőzte az ingadozókat is. Ezt mutatják az 1880. évi népszámlálás adatai, melyekből kiderül, hogy a magyarizálódás csaknem végétért, a város lakosságának csupán 3%-a vallotta magát németnek. Lehet, hogy más városokban elvégzendő hasonló rétegvizsgálatok ugyanilyen eredményt mutatnának? Mindenesetre Székesfehérvár esetében úgy tűnik, hogy épp a magyar ügy segítette elő és gyorsította fel a nehezen induló asszimilációt, hisz ha más nem, a kivívandó polgári érdekek kapocsként jelentkeztek.

Más kép tárul elénk, ha egy szinttel lejjebb szállunk, s a német vagy vegyes magyarnémet lakosságú falvakat, alföldi mezővárosokat vizsgáljuk meg. Ezek felett többnyire nyomtalanul múltak el a 40-es évek politikai csatározásai, s földrajzi és kulturális elzárkózásuk, elzártságuk miatt más viselkedési és együttélési formák alakultak ki, melyeknek formáló tényezője talán legkevésbé a politika volt. A parasztság ti. 1848 előtt a nemzetiségi kérdésben teljesen közömbös volt, nemzetileg öntudatlan állapotban élt, a nemzeti művelődés iránti igénye majdnem teljesen hiányzott. Elsősorban saját gazdaságával, mindennapos gondjaival, a holnapi megélhetést is biztosító kis tőke összegyűjtésével volt elfoglalva. A kis közösségeken belül jelentkező nagyobb egymásrautaltság, vagy akár az érintkezési alkalmak, formák gyakoribbsága következtében az egymáshoz való viszonyt jobban testközelben lehet vizsgálni.

Mint korábban utaltunk rá, a falusi és mezővárosi németség döntő többsége a 18. században telepedett be Magyarországra. Szabó Pál nagyon romantikusan írja le ezt a folyamatot: ,,A németek kalandorok voltak, vállalkozók. Sokszor mindent kockáztatók, de egészséges életösztönnel megáldottak ... Talán mint »Landsknechtek« szerződtek Szavoyai Jenő seregébe. Végigrabolták és végigszerették Európát. Sokszor véren váltották meg a napi kenyeret, néha heteken át árok partján háltak, de ha jól ment dolguk, selyembe, bársonyba öltöztették asszonyaikat. Vagy csendes kovácsmester volt a németek őse valahol a Rajna partján, s egyszer csak elfogta a vágy az idegen nap, az idegen víz, a másízű kenyér földje, az idegen asszony csókja után. Bőrkötényt, ráspolyt, Zanglit, kalapácsot batyuba kötött és meg sem állt a Tisza partjáig.” A kép, amit az író fest, nagyon romantikus, csak sok tekintetben nem felel meg a valóságnak. Az tagadhatatlan, hogy a 18. századi német telepesek között voltak olyanok, akik valóban kalandvágyból hagyták el szülőföldjüket. A többséget azonban azok a sanyarú körülmények késztették kivándorlásra, melyek a különböző német tartományokban a 17—18. század fordulóján uralkodtak. Ezek felsorolására most nem térünk ki.

A magyar őslakosság a legtöbb helyen ellenszenvvel fogadta a német telepeseket. A németet elsősorban az idegen elnyomóval azonosította. Fokozták az ellenszenvet azok a kiváltságok, melyeket letelepedésükkor nyújtott nekik a kamara vagy a telepítő földesúr. A túlnyomórészt kálvinista magyarok által lakott Alföldön az ellenszenvhez a valláskülönbség is hozzájárult, hisz a németek többsége katolikus volt. Ne feledjük, ekkor erősödött fel az ellenreformáció, s a katolikus németet úgy is tekintették, mint annak egyik elnyomó eszközét.

14