Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Fehér Zoltán: „Kóló, csárdás ölelkezik”
Egy másik dalból: Hány szál legalább kácsa na bográcsu Mindenféle fodormány kácsa na bográcsu Egy harmadik dalból: Szráka vránu kára: Ördögadta sztára! (A szarka a varjút szidja: Ördögadta öreg!) A következő kiolvasóban tetten érhetjük azt a folyamatot, amikor egy nem értett magyar szó helyett egy hasonló hangzásút mondanak rácul, s innen kezdve az egész szöveg más nyelvűvé válik: Állatcsúfolókban, a bikát, gólyát, pávát magyarul szólítják meg, majd rácul csúfolják őket. A helybeliek talányos beszéde vidéki számára csak akkor érthető, ha megkapja a megfejtés kulcsát. — Miért nem veszel már autót, Laci? — kérdezem. — Nem lehet. Sokat öszik a kutya. Idegennek magyarázni kell, hogy a válasz a kétnyelvűség metaforája. A „kutya”, szerb-horvátul „kuca” „házat” jelent. A kérdezett házat épített, most minden pénzét arra költi. A néphit a népi kultúrának talán legösszetettebb területe. Egymás mellett élő népek mindig szívesen vették át egymás irracionális képzeteit a maguk hiedelemrendszerébe építve azokat. B-n azt mondják: „a garabonciás rácul tátos”. Ebben a megállapításban épp az a megdöbbentő, hogy a „táltos”, szó kétségtelenül az ősi magyar hitvilág alakja, míg a „garabonciás” „graboncijas dijak” néven a horvátoknál is közismert. Igaz viszont, hogy ma a környező magyar községekben csak a garabonciást ismerik. E hiedelem kör mondáiban a táltos mindig magyarul szólal meg, magyarul szólnak hozzá a tudós pásztorok: „Dunának tartsd a gyepiüt!” „András! Mezőknek, völgyeknek, vizeknek!” Aki csúfolja a táltost, azt rácul figyelmeztetik, „hogy a tátos ne értse.” A délszláv „vile” alakját szinte teljesen kiszorította, illetve funkcióját átvette a magyar „boszorkány” „boszurke” néven. 1976-ban a tudományos közvéleményt valósággal lázba hozta ERDÉLYI Zsuzsanna apokrif népi imákat tartalmazó kötete. Az eltűnt magyar középkori vallásos költészet merült föl benne váratlanul „tenger mélységéből”. Ezek közül a sok évszázados magyar imaszövegek közül több B-n is megtalálható. (Közöltem 1975-ben.) Kéziratukat őrzik az öregasszonyok imakönyvükben, nagyböjt idején sorra imádkozzék őket a szomszédos házakban. Az „Oce nas”-ok és „Zdrava Maria”-k közben el-elmond- ják az „Én lefekszem én ágyamba” vagy a „Ma vala péntek, annak napja vala” kezdetűeket. Ez így természetes, gondoltam, hiszen a moldvai magyarok is hatásosabbnak tartják a románul elmondott szakrális szövegeket bizonyos helyzetekben. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor az ezekhez hasonló imádságoknak is megtaláltam kéziratos rác változatait. A „Fehér rózsa, Mária” B-n „Béla ruza, Maria”, az „Én lefekszem” „Ja idem leti...” (Végül csak zárójelben merem mondani, mert „ingoványos” területre vezethet — a következő furcsa két adat. Egyik rác imádság kezdő sorai egy vogul medveénekkel mutatnak hasonlóságot. Ebben az „Úrasszony” fiát hajszálon ringatja, s a bölcső a tengerre esik... A föld teremtésének az a módja, miszerint az Egyedem, begyedem tenger tánc, Hajde, sógor, na duvan ... (Gyere, sógor, dohányért...) 9
