Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Faragó József: Folklór és kultúra
A népi kultúrától a nemzeti kultúra felé tartó fejlődés fontosabb formái és lehetőségei oly közismertek, hogy elég lesz címszószerú'en utalnunk néhányra közülük. Folklórgyűjtő ifjúsági és társadalmi mozgalmak, pályázatok és versenyek. Iskolai folklórkörök. A folklórkiadás meghatványozódása a tudományos művektől az ifjúsági és gyermekkönyvekig. A folklór az időszaki sajtóban. Hanglemezkiadás. A zenei anyanyelv kultusza: népdaléneklés; népzenei feldolgozások; kórusmozgalom, kórustalálkozók és versenyek. Népi zenekarok. Népi szólóénekesek ezrei. Önkéntes, félhivatásos és hivatásos népi ének- és táncegyüttesek százai. Helyi, táji, megyei, megyeközi és országos folklórfesztiválok, versenyek. A rádió meg a televízió megszámlálhatatlan folklóradásai. Az ifjúság táncház-mozgalma — és így tovább. A magyar népdal felfedezésének korszakos jelentőségét az irodalom számára Kölcsey Ferenc 1826-ban Nemzeti hagyományok című tanulmányában így kodifikálta: ,,A való nemzeti poézis szikráit a köznépi dalokban kell nyomozni.” Jelmondatát jó másfél évszázad múltán, a mi körülményeink között talán így lehetne parafrazálni: ,,A való nemzeti kultúra szikráit a köznépi folklórban kell nyomozni.” Egy ugyancsak jelmondattá vált figyelmeztetéssel, sőt feltétellel, amely Bartók Béla Cantata profanájának utolsó szövegsoraként hangzik felénk: „Csak tiszta forrásból.” Miért is gyűjtjük tehát a folklórt? Azért, hogy a népi kultúra frissen és bőven buzgó tiszta forrásainak ereit a nemzeti kultúra számára megnyissuk és szabaddá tegyük; áramlását vigyázzuk és irányítsuk; alkotás- és fejlődéstörvényeit feltárjuk és megismerjük, tanulságait a nemzeti kultúrában kamatoztassuk. A mai folkloristától a társadalom mindinkább azt várja, hogy ne csak tudós, hanem művelődéspolitikus is legyen; ne csak a tudományt, hanem a kultúrát is szolgálja — de hiszen ez a kettő a folklór esetében ma már egymástól elválaszthatatlan.
