Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Fehér Zoltán: „Kóló, csárdás ölelkezik”
FEHÉR ZOLTÁN „KÓLÓ, CSÁRDÁS ÖLELKEZIK" (A kétnyelvűség virágai) „Mondom-reko, gyüjjön el, de ű a boga-istennek se” — fejezi be történetét Marica szomszédasszonyom a határban megszokott hangerővel, amit ez a mostani szituáció nem igényelne, de így az utca túlsó felén háza előtt álldogáló Marián bácsi is jót derül az eseten. Megszoktam már ezt a furcsa nyelvet, amelyről a helybeli rigmus is azt mondja: „Fele magyar, fele rác, fele pedig bunyevác.” (Hogy egy egész hány fél, most ne bolygassuk. Talán csak a rím kedvéért lett három.) Még mielőtt valaki egy nemzetiség csúfolásával vádolna, hadd mondjam meg, hogy a falu kétnyelvű lakói maguk nevezik egyik nyelvüket rácnak. Vajdasági ismerőseimtől tudom, ez az elnevezés ott sértő, itt azonban annyira nem, hogy még a nótában is így dicsérik a rácot: Vojim raca nego bunjevaca, (Jobb szeretem a rácot a bunyevácnál, Jel bunjevac u nedelju ljubi, Mert a bunyevác vasárnap csókol, A rác ljubi kadgod se probudi. De a rác csókol, ahányszor felébred). A rác nem pravoszláv szerbet jelent B-n, hanem olyan katolikus délszláv embert, etnikai csoportot, illetve nyelvet, amelyet SAROSACZ György rác-horvátnak nevez összefoglaló munkájában. Az elnevezés valószínűleg a jugoszláviai Rasca folyó nevéből ered. Kelet-Közép-Európa sok-sok településén találkozhatunk a két-, sőt háromnyelvűség helyzetével. S ez a mások számára furcsa állapot tükröződik a mindennapi nyelv- használaton kívül e tájak folklórjában, népi kultúrájában, nehéz probléma elé állítva a nyelvészeket, etnográfusokat, akik egy-egy jelenség átadása-átvétele, nemzeti hovatartozása kérdésében szeretnék kimondani a döntő szót, ám igen gyakran csak az interlinguális, interetnikus hatások konstatálásáig jutnak el. A „mondom-reko” meg a „boga-isten” e kétnyelvű falu olyan tautológikus kifejezései, mint a magyarban például a „szentegyház” főnév, amelynek első két tagja ugyanazt jelenti. Míg azonban a példaként hozott magyar szóban már rég elhomályosult az „egy” „szent” jelentése, addig a ,,mondom-reko”-féle kifejezés mindkét tagja a beszélő és a hallgató számára egyaránt érthető, s a szándékolt nyelvi humor eszköze. Az ide települteknek már az első generációja eljut a rác nyelv passzív ismeretéig. „Értek én mindent, de nem tudom úgy mondani” — magyarázta a kalocsai származású Csula néni. Az ő nyelvi próbálkozásaik szándékolatlanságuk ellenére humorosak. Szállási szomszédunk H. Jani bácsi hozzám hasonlóan maga is csak amolyan „gyütt- mönt”, vagy ahogy költőileg mondják: „lúd tojta, víz hozta” ember. B-i meggyökere- zettségét máris gyakori „rác” teremtettézéssel igyekszik bizonyítani. „Sztó ti bagó!” — mondja félig tréfásan, félig komolyan a „Sto ti Boagoa!” (A száz istenedet!) helyett. S ez legalább olyan kereszténység előtti káromkodás, mint amikor a „kisistenit” szidjuk valakinek magyarul. Az ötvenes években, amikor B. népköltészetét kezdtem gyűjteni, általános iskolás tanítványaim tömegével hoztak „igazi”, „eredeti”, „nagyon régi” rác dalszövegeket. 7
