Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Faragó József: Folklór és kultúra

Szédítő különbség, önkéntelenül Thomas Mann híres hasonlatát juttatja eszünkbe: „Mélységes mély a múltnak kútja, ne mondjuk inkább feneketlennek?... Mert... minél mélyebbre fürkészünk, minél messzebbre hatolunk s tapogatózunk a múlt alvilágában, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe.” (Sárközi György fordítása.)

Ebben a feneketlen kútban van felhalmozva és elrejtve az emberiség mérhetetlenül, kimeríthetetlenül gazdag szellemi kincsestára; minden későbbi vagy mai tudománynak, művelődésnek és irodalomnak forrása, kezdete és alapja; az emberi elmének az egymást szakadatlanul váltogató-keresztező jégkorszakok, özönvizek, éhínségek, járványok, háborúk és osztályharcok örökös pusztításai közt átmentett, megmenekített legszebb, legjobb, legértékesebb és legmaradandóbb alkotásai. Az az egyetemes emberi kultúra, amely minden időben és a földgolyó mindenik pontján a nyelvi és nemzeti formák ezernyi sajátos arculatát öltötte.

Ámde mi köze van ennek az évmilliós szellemi hagyatéknak a XX. századvég folklórjához? Az utóbbi az előbbinek szerves része, máig élő folytatása és maradványa. Az irodalom kialakulása ugyanis sehol sem jelentette az íratlan kultúra végét. A folklór az irodalomtörténeti korokban is tovább élt-fejlődött az „irodalom alatti” néptömegek, vagyis — a mi viszonyaink közt — a parasztság körében. Fejlődése nemcsak az irodalommal párhuzamosan, hanem azzal mindenkori megtermékenyítő kölcsönhatásban folyt: egyrészt — a folklorizáció folyamatában — a folklór szüntelenül átvette és a magáévá tette az írásos kultúra elemeit, másrészt — a folklorizmus folyamatában — az irodalom szüntelenül ihletődött a folklórból.

A folklorizmus révén az íratlan népi kultúra önmagában való értékein túl az irodalom, vagyis a nemzeti kultúra kialakítását is döntően szolgálta. Nem véletlen, hogy a folklórt világszerte az írók fedezték fel, és csak utánuk sorakoztak a folkloristák. És nem véletlen, hogy mindenik népnek megszülettek azok a legnagyobb írói: nálunk — csak néhányukra hivatkozva — Balassi Bálinttól és Fazekas Mihálytól Petőfi Sándoron és Arany Jánoson át Ady Endréig, József Attiláig és Tamási Áronig, akik rátaláltak a a népi kultúra mélységes mély kútjára, föléje hajoltak és bőven merítettek belőle, hogy megteremtsék és felvirágoztassák nemzeti irodalmukat. De hadd szólaljon meg közülük Arany János, aki 1861-ben talán az egész világirodalomban a legszebben tett tanúbizonyságot a folklorizmus mellett: „Valóban vigasztaló, hogy az igazi, gyökeres, organikmus költészet iránti ösztön nincs szorítva sehol, semmi időben egy-két kiváló egyéniségre, hanem az összes nép tömegében van letéve örök alapul, mellyel — mint föld-anyjával a hitrege óriása — csak érintkeznie kell a nemzeti műköltésnek, hogy mindannyiszor megifjodva, megújulva, gazdag erőben s egyszerű szépségben emelkedjék, lehányva magáról a ficamlott ízlés, romlott kor, mesterkélt világ ízetlenségeit.”

A folklorizmusnak századokon át az irodalmi folklorizmus, hagyományos kifejezéssel az irodalmi népiesség volt a leggazdagabb és legjelentősebb ágazata, ez a helyzet azonban az utóbbi emberöltő során a föld egyötödén, a szocialista országokban döntő módon megváltozott. A szocialista társadalom — ideológusai révén — nemcsak hogy fölismerte a folklór súlyát és jelentőségét a nemzeti kultúrában, miként azt a haladó értelmiségiek már korábban tudták és hirdették, hanem az ereje és lehetősége adva volt ahhoz, hogy az elméletet a gyakorlatba ültesse. Más szóval a folklór összes értékeinek-szépségeinek megőrzése és felvirágoztatása országos közüggyé: a történelem folyamán első ízben állami művelődéspolitikai feladattá vált. Maga a folklór pedig, ugyancsak első ízben, a parasztság kizárólagos tulajdonából össznépi, vagyis nemzeti tulajdonba ment és megy át.

5