Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - SZEMLE - Kőhegyi Mihály: Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig
— már régebben megteremtették az anyanyelvi írásbeliség, sőt az irodalom alapjait, vagy akiknél — mint az osztjákoknál és voguloknál — gazdag és hatos népköltészet-népművészet élt. A forradalommal — amiben mind páratlan lelkesedéssel vettek részt — új korszak kezdődött azután e kis népek életében; a szovjet állam és az orosz kultúra erős és sokféle szervezeti és szellemi támogatásával kiépítették anyanyelvi művelődésüket és irodalmukat, s ez hamarosan nem csekély segítségnek bizonyult évszázados elmaradottságok leküzdésére. A fejlődés változatos volt és hallatlanul érdekes; a könyv bőségesen beszámol lelkesítő részleteiről — például a Kazanyi Nemzetiségi Tanítóképző vagy a lenin- grádi Északi Népek Intézetének munkájáról, az iskolahálózat gyors kiépítéséről —, de említi röviden az elszomorítóakat is, például a legnagyobb cseremisz író, Csavajn pusztulását a „törvénysértések” idején. Adatok és szempontok racionális rendezésével hihetetlen sok tudást sűrít ez a könyv viszonylag kicsi terjedelembe. Sűrítő képessége szószerint bámulatos; még arra is vállalkozik például, hogy néhány oldalon bemutassa a finn és az észt történelem s irodalom fejlődését egészen a legutóbbi időkig, napjaink java finn irodalmának keserű kiábrándultságáig. És sikerül a vállalkozása, holott mindkét népnek csupán irodalmáról is külön köteteket szokás és kell írni. De ami ide kell belőle, azt ez a biztos kézzel válogatott néhány oldal megérteti. Megérteti, s a gazdasági-, népesedés- és művelődési statisztika számadatait Csanádi Imre sorsképletté sűrűsödő Észtekjéből vett idézettel hangsúlyozza: Dübörög a tenger, a tenger, acsarog szakadatlan a tenger, német bárók, cári atamánok képében dúl-fúl a tenger, se vége, se hossza, századok óta. Feketén bömböl a Fátum: Jaj minden apró népnek! Nem felelnek az észtek, teszik a dolgukat: gátat vonnak a szorgalomból, gátat vonnak a józanságból, gátat vonnak áradó énekekből, építik magukat parttá. A lappok és a szamojédok ismertetésével végződik a könyv. Fölnyitja nyelvük és történelmük rejtélyeit, bemutatja nehéz küzdelmüket az életért a magas északon: hosszú, türelmes, ügyes munkájukat, ahogyan a maguk egyszerű eszközeivel s dalaival kedves otthonukká szelídítették zord világukat. Bemutatja hitvilágukat: régi sámánok uralmát a lelkeken s mai hitelvesztésüket. És megmutatja a jelen gondjait; a civilizált világ értetlenségét, önmaguk vívódásait, átalakulásukat, fogyatkozásukat. S a szikár szakszövegből végül valami fehér ragyogás kezd sugározni, gyermekkorunk csillogó havára emlékeztető, mint Gulyás János sorai a Bizonytalan vendégben: „Ezüst táj mosolyog elénk, villogó, táguló köreivel, aztán mozdulatlan lesz, fehér, közömbös, akár a papok. Tél van.” (Tankönyvkiadó, 1980.) VEKERDI LÁSZLÓ KRISTÓ GYULA: LEVEDI TÖRZSSZÖVETSÉGÉTŐL SZENT ISTVÁN ÁLLAMÁIG Az utóbbi évtizedekben soha nem tapasztalt érdeklődéssel fogtak kutatóink a magyar őstörténet egyes kérdéseinek megoldásához, s ennek köszönhető, hogy ma már felsejlenek annak a hatalmas ívű folyamatnak a tartópillérei, melyet a honfoglalás előzményeinek, magának a honfoglalásnak és a rákövetkező kalandozások korának szoktunk nevezni. Kristó Gyula majd harminc íves könyvének előszavában nem ígér könnyű olvasmányt és szórakozást, amikor arra vállalkozik, hogy a magyar történelem mintegy másfélszázados szakaszának, a 830-as évektől a X. század végéig terjedő időszakának néhány kérdéséről ad képet. Könnyelműség is lenne ilyet ígérni, hiszen a mondott idő alatt ment végbe történelmünk mindmáig ható legnagyobb eseménysorozata. A sokezernyi adat szövevényében eligazodni nem könnyű feladat, ráadásul a szerző még egy etikailag rendkívül kedvünkre való többlet- vállalással is súlyosbította azt. Nevezetesen nem akar azok sorába állni — az utóbbi években mintha divatja lenne ennek — akik cáfolat nélkül utasítanak vissza, vagy kézlegyintéssel intéznek el gondolkodásukba nem illő tudományos elméleteket. Nyilvánvaló, hogy a nyitott kérdések még nem oldódnak meg, az ellenvélemények még nem tűnnek el azáltal, hogy elhallgatjuk (netán elhallgattatjuk), figyelmen kívül hagyjuk. Tartós eredmények csak a források átfogó ismerete, egymás eredményeinek tiszteletbentartása, ha kell cáfolata révén érhetők el. Az az űr, amely a mansyktól és hantiktól elváló előmagyarokat a történelem írott lapjain a 830 táján felbukkanó magyaroktól elválasztja, roppant tág. S ha vannak is olyan utalások a VI. századtól kezdődően, amelyek több-kevesebb logikai, nyelvi és történeti nehézséggel a magyarság egy részére vonatkoztathatók, aligha kétséges: a 830-as éveket megelőző időkre nincs olyan forrásunk, amely teljes bizonyossággal a magyarokkal lenne kapcsolatba hozható. Ettől kezdve azonban Dzsajhani 920 körül készült arab nyelvű — igaz, csak későbbi arab és perzsa kivonatolok (Ibn Ruszta és Gardízi) szövegében töredékesen fentmaradt — alkotása, valamint Bíborbanszüle93
