Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - SZEMLE - Kovács István: Tanulmányok a magyarországi lengyel emigráció történetéből 1939-1945
tett Konsztantinosz bizánci császár 948—952 között írott műve, illetve a két szöveg összevetése már eligazít a lényeges pontokon. Nagyon valószínű, hogy a megyeri nevű egységes néptömeg — ahogyan 870 körül az írott forrásokban megjelenik — mind földrajzi, mind politikai tekintetben már a kazár függőség idején (VII—Vili. század) viszonylag elkülönült és határozott körvonalú képletet alkotott. A kazár kaganátustól való elszakadás és önállósulás (830 körül) nem valami egyszeri mozzanat lehetett, hanem hosz- szabb folyamat, melynek csak utolsó állomását (Levédi vajdaságát és Árpád pajzsra emelését) ismerjük megbízhatóbban. A régészeti emlékek (viselet, fegyverzet, temetkezési szokások) tanúsága szerint nem telhetett el sok idő a magyarság egy részének Magna Hungáriából való elvándorlása és a Kárpát-medence elfoglalása között. A Volga vidéki őshazát tehát valamikor közvetlenül 830 előtt hagyták el. A 830-as évek utáni fejleményekről Konsztantinosz szövege semmi kétséget nem hagy: a magyar törzsszövetség kazár fennhatóság alá került és ennek keretében katonai segédnépként szolgált. A császár ugyan három évesnek mondja a kazár—magyar együttélést, de más forrásokból nyilvánvaló, hogy mintegy másfél évtizedről van szó és 850 körül ért véget. Ekkor, a sorozatos besenyő támadás következtében, a törzsszövetség kettészakadt. Egyes elemeit a Kaukázuson túlra sodorta a támadás, a megmaradtak Etelközbe költöztek. A Dzsajhani által megrajzolt és a 880 körüli viszonyokra érvényes magyar szállásterület, illetve az ellenőrzésük alá tartozó sáv nyugati pereme bizonnyal a Déli- és Keleti-Kárpátok vonulatát követte természetes határként, s a Havasalföld egész területét magában foglalta. A magyar törzsszövetség számára a IX. század utolsó évtizedeiben egyre inkább a nyugati irányú katonai vállalkozások váltak meghatározóvá és döntő jelentőségűekké. Nem véletlen tehát, sőt természetes, hogy a harcok során megtelepülésre alkalmasnak talált Kárpát-medencébe egyre nagyobb tömegek telepszenek át s ülnek itt meg tartósan. Nagyon valószínű, hogy a Garam—Duna vonalától keletre elterülő vidéket már 892-től megszállták, majd a leendő ország többi területét is birtokukba vették. Régészeti leletek alapján (Magyarlapád, Marosgombás, Diósd, Székely- derzs, Eresztvény, Zabola) nem kétséges, hogy Dél-Erdély gyér, inkább hadászati célú megszállása is megtörtént. A magyar honfoglalást tehát folyamatként kell felfognunk, mely 892 körül vette kezdetét és 895 táján zárult, utórezgései pedig 900-ban csillapultak el végképp. Ilyen értelemben igazat kell adjunk a szerzőnek, amikor megállapítja, hogy a honfoglalás, valamint a kalandozások néven ismert katonai akciók a IX. század utolsó évtizedében sem fogalmilag, sem időbelileg nem választhatók szét. Felfogása értelmében a 892. évi pannóniai kalandozással függ össze a Duna—Garam vonaltól keletre eső területek első birtokba vétele, vagyis a honfoglalás első fejezete, míg a 899—900. évi itáliai portyázáshoz kapcsolódik Pannóniái és Kelet-Morvaország elfoglalása, azaz a honfoglalás harmadik, záró szakasza. A 933-ban Merseburg- nál, majd 955-ben Augsburgnál elszenvedett vereség nem jelentette a kalandozások végét, hiszen azok 970 körül zárulnak. A magyar történet- írásban hosszú vita folyt a portyázások jellegét illetően. Ma már aligha kétséges azok zsákmányszerző (nemesfém, rabszolga) volta. A katonai demokrácia és a törzsi állam fogalmának beható elméleti, majd a magyar viszonyokra áttérve gyakorlati tisztázásával zárul Kristó Gyula könyve. Meggyőződésünk, hogy az általa vizsgált időszak kutatóinak sokat forgatott kézikönyve lesz e mű, melynek külön erénye a mindenki számára érthető tiszta magyar nyelve, kifejezőkészségének eleven és világos, mindig lényegre törő módja. (Magvető Könyvkiadó, 1980) KŐHEGYI MIHÁLY TANULMÁNYOK A MAGYARORSZÁGI LENGYEL EMIGRÁCIÓ TÖRTÉNETÉBŐL 1939—1945 1969-ben, a II. világháború kitörésének 30. évfordulója kapcsán egyetlen szó se esett a Magyarország által egykor befogadott lengyel menekültekről. A Molnár Erik által szerkesztett kétkötetes Magyarország története (1964, 1967, 1970) még annyira se tartotta érdemesnek a lengyelek befogadásának tényét, hogy legalább egy-két mondattal jelezze. A hetvenes években már számos cikk, esszé, tanulmány jelent meg a témával kapcsolatban, szólt a lengyel menekültek támogatásáról, evakuációjáról, élet- és munka- körülményeikről, kulturális életéről. Ezek az írások — jószerével egyetlen ember, Lagzi István tollából származtak — megyei szemlékben, múzeumi, levéltári évkönyvekben, tudományos szakfolyóiratokban jelentek meg, tehát az olvasóknak csak nagyon-nagyon szűk rétegéhez jutottak el. A befogadók körét némileg tágították az irodalmi havilapokban, a Tiszatájban, Alföldben és a Napjainkban publicitást kapott menekültüggyel foglalkozó cikkek, esszék: Lagziéi mellett D. Molnár István írásai is. Ugyanakkor a történettudomány emlékezete is megvilágosodott, a tízkötetes Magyarország története 1976-ban kiadott 8. (nyitó) kötete már súlyának megfelelően tárgyalja a kérdést. Ezzel egyidőben 94
