Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Kiss Dénes: Óhajtás, sóhajtás - szó-hajtás
a ka-pu. A faág=puun oksa, facsar=puserta (megfacsarodott, csavarodott fatörzsek!) fa- törzs=puurunko (rönk), s fazék=poto, — talán nem is kellene említeni a szabályszerű p-f hasonulásokat! — mert az sem akármi, hogy a finn „fázik” szóban is félig-meddig ott találjuk a „fa”szót. Ugyanis fázik =palella, égés—palo, serpenyős főzőedény=pannu, ég=paltta és a serpenyőben —nézzük csak közelről: ser-penyő! — mi sül? Hát a pe-csenye! Az perzselődik, az serceg, sütés finnül: paistaminen, sütni=po/stoo, igaz, a napsütés fény-pásztája is: paistaa. Azt már csak „mellékesen” említem, hogy a finn túli szó jelentése tűz, a punainen jelentése piros, majd pír=punerrus, pirít=paahtaa stb. így aztán nem csoda, hogy magyarul a tűzpiros, az égőpiros: tulipiros! Vagyis az összetett szó első része a finn tűz szó! A finn tűzpiros—tulipunainen\... Majdnem tulipán! S megintcsak érdekes, hogy az eredetileg előázsiai virág csak piros színű volt. Már Európában kísérletezték, illetőleg termesztették, nemesítve a növényt, a többi színt. A szótagok, szórészek, ahogy említettük, mintha fittyet hánynának mindenféle szabálynak — vagy talán éppen ez a szabály?! — ide-oda ugrálnak, akár ezer éveken át is! Már csak a játék kedvéért idézzük az alábbiakat, mert mégis mintha rendszer — ősi, mondhatni hang-genetikai! — mutatkozna nem egyszer. Említsük a közelítést, közelít, az „itt” alakból kiindulva, rögtön látjuk, hogy az „i”, magas magánhangzó jelzi ezt: itt, ide, és az „e”: erre, ez, emez, emide stb., s a távolodást, az „ott”, oda, az, amaz, amannak stb. mély hangzók. (Ez pedig szóról-szóra megegyezik a Dopplerféle elvvel, ti.: a közeledő hang éles, magas, a távolodó hirtelen mélyre vált, valahogyan így: „iiiaau!” S ez egyúttal fizikai törvény is!) Ám van másfajta érdekesség is, néhányat említünk csupán, hely hiányában. Például a vas-tag, vas-kos szavaink valami erőset jelentenek, ha a szó elején van a „vas". S mintha ellenkezőjére váltana a jelentéstartalom, ha a szó végére kerül a vas, így: od-vas, szu-vas. Az utóbbi talán összefügg a red-ves, re-ves, e-ves, s bizonyára az a-vas — savas?! — szavakkal. Természetes lehetséges, hogy az -as, -es képzőről van szó ... Ám meg kell kérdeznem, miből kép-ződött a kép-ző? El-kép-zelhetjük, hogy elő-ször a dolog, a tárgy volt, azt nevezték meg — vas, vás, vés stb., — s azután finomodott raggá, képzővé a szó. Finnül vaski= réz, — tehát fém!— s ez fém-lik hom-lukunkba, ahonnét lukucskálunk a világra. Ám a nyelvünk dúskál a hasonló játékos törvényszerűségekben! Itt van rögtön DUS-KÁL szavunk. Már sokszor emlegettük a mássalhangzók fontos jelentéstartalomhordozó, szerepét, ilyen formában cseréljük föl a szótagokat: DUS-KÁL — KOLDUS! íme, máris szegényedett a szó ... Vagy az emlegetett hang-többszörözés: üm- mög, hümmög, köhög, u-gat, sustorog, nyög, nyihog, nyafog stb., stb., esetében a szóvégi „g”-k talán a többesszám jelének a „k”-nak zöngésült változatai? A folyamatosságot, folytonosságot— foly, folyik, folytat — jelzik! Hiszen ezekben a szavakban: nyag-gat, óbé-gat, abaj-gat, jaj-gat stb. a gát-olt folyamatosságról, a megszakított — — szak-gat — folyamatról van szó. Lehetséges?... Ilyen előzmények után térünk csak rá nagy s-ó-hajtással két szavunk, az eddig is nem véletlenül emlegetett NYILVÁNVALÓ és a LÓHALÁL körülcserkészésére. Az, hogy a csecsemő — könny nélkül! — sír és közben „ó”-kat és „á”-kat hallat, tehát oázik, természetes megnevezésnek érezzük, vagy hogy a szamár iázik. Ám az, hogy a nagy — bő-séges — állat, amely talán nem kicsit, de bődületeset bőgött, netán emiatt kaphatta a nevét: bölény, bizony mulatságos... Ezt már nehezebben képzeljük el. Ez már nem annyira nyilvánvaló... Elnézést, hogy mégis emlegettük, mint lehetőséget. Ám most már nyilván nem térhetünk ki a nyílt szavak elől, bár még az előbbihez tartozóan említsük meg, hogy finnül az állat-élőin, (ejtése csaknem lény). Ez sem lényegtelen ... 81
