Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - Papp Zsolt: Erdei Ferenc indulása

Olyant — véli —, amely a nép számára népi, az intelligencia számára polgári, városi, budapesti. És magyar. Olyan patronáló tevékenységről van szó — bizonyítja be Huszár—.amelyegy liberális reformkonzervativizmus jegyében fogant, és kiérdemli az érteim iségpolitika m i n ős ítést.

Huszár Szekfű Gyulához kapcsolódva elemzi Teleki Pál tevékenységét. Az antili- berális újkonzervativizmust.Weisz István, Kovrig Béla szerepét. Akik Szekfű „Három nemzedék”-én felnőve lettek antiliberálisokká •— miközben Szekfű már megújulási készséget tanúsít s finom, egyszerre szalonképessé tevő, egyszerre felzárkóztató distinkcióival reformkonzervativizmust hirdet. Nem antiliberálisat! Szekfű bírálja a to- talitáriánus államszervezetet, a fajelmélet képviselőit, a népkultúra népies felfogását. Huszár — Lackó Miklóssal vitázva — úgy látja, hogy a harmincas évek derekán Szekfű nem ellenfele a népi mozgalomnak, mert bár egyes képviselőivel (a fentebbi szempontok alapján) szembefordul, zömükkel — a középosztályból jövőkkel, kik a magyarság sorskérdéseit a polgári demokratikus kereteken belül vélték megoldhatónak — szolidáris. Teleki Pál? Huszár elemzi integráló munkálkodását: a hazai táj- és népkutatás, a hungarológia megalapozásában játszott szerepét. Kiemeli Teleki és Sík Sándor pedagógiai tudatosságát: mozgásteret akartak biztosítani, tolerálták a szociális nyomor tényeitől őszintén megrendült fiatalokat. A toleranciák —■ jelzi Huszár — mór- mór találkoztak. Állandósul a kapcsolat a Szegedi Fiatalokkal. Szabó Zoltánék is tartják magukat az „Eszmék és elszánások” c. programdokumentumhoz: osztályharc nem kell, az egész rovására érvényesülő részletérdekek (proletariátus) nem kellenek. A szocializmus orvossága nem kell, a politikai szocializmus helyett társadalmi szociálpolitika kell. Az 1933 után jelentkező fiatalok (Kovács Imre, Szabó Zoltán, Matolcsy Mátyás, Ortutay Gyula) új színt hoznak a Magyar Szem/é-be. Kimondva-ki- mondatlanul vagy elfogadták a status quot, vagy erősítették a látszatot: az orgánumtól az újra törő ifjúság kritikai szempontjainak képviseletét és érvényesítését remélheti.

Ismeretesen Németh László volt az, aki már idejekorán „Magyar Szemle ifjakról” beszél. „Szabadság az alibi-ellenzékiségre” — mondja. Kiderül: a nem-megegyezés- képes kelet-európai társadalom vagy felszívja s hatálytalanítja írói-értelmiségi ellenzékét — vagy eltaszítja azt. Kiderül: egy réteg-konszenzusra képtelen társadalomban kísérlet történt a réteg-hangadó értelmiségi ellenzék felszívására. Úgy —■ s ezt jelentette „liberalizmusa” —, hogy ajtókat nyitottak az ellenzéki értelmiségnek — és ajtót mutattak továbbra is azoknak, akiket ezek képviselnek. Kiderül: ezért, hogy a megegyezés itt már fogalma szerint korrumpálás, átcsábítás, áthasonítás. Mert hát a kulcskérdés: az agrárkérdés. S ez — nem megy. Következik a „leállás”. Kiderül: nem reformpolitikáról volt szó, hanem állami legitimációs gondok megoldására tettek kísérletet az értelmiség bevonásával. Amin ezek — előbb vagy utóbb — átlátnak. Jön a demagógia és a parancsuralmi rendszer.

Erdei — Ortutay kérésére — 1935-ben cikket ír a Magyarságtudomány-ba „Magyar gazdaságtudomány” címmel, de Szekfű egész vonalát elvi meggondolásból elutasítja — írja Huszár. A teljes idegenkedésben együtt Bibó Istvánnal és Reitzer Bélával.

Huszár: Erdei begubózik.

Okai persze nemcsak a fentiekben. A gond: a marxista—kommunista oldalon sem találta-találhatta meg a helyét.

A megtorpanás évei — mondja Huszár. Reformátorként és szaktudósként jellemzi Erdeit, aki 1935-ben a Népünk és Nyelvünk évfolyamában közzéteszi „Területi csoportok egy mezőváros társadalmában. Adalékok Makó társadalomrajzáról” c. fejtegetéseit. Huszár behatóan elemzi ennek bővebb kézirati előkészületeit is. Erdei: útban levő társadalomról van szó. Egyenlőtlen fejlődésűről, amelyben rendi és polgári viszo24