Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - SZEMLE - Kelemen Lajos: Thinsz Géza: Vizek távlatai
THINSZ GÉZA: VIZEK TÁVLATAI A Jelenkorban (1979. 9. és 10. sz.) olvasható annak a rádió-beszélgetésnek az írásos anyaga, mely a nyugati magyar irodalom áttekintését tűzte ki céljául. Ilia Mihályt idézem, aki e beszélgetés alkalmából egyebek közt a következőket mondta: „Nincs . . . összefoglaló, közös szempontunk a nyugati magyar irodalom meghatározására, ezért részszempontokat kell érvényesítenünk. De talán éppen ez a jó és szerencsés, mert azt jelenti, hogy sokféle színezetű irodalomról van szó. Amint arra a lap visszamutató összefoglalása is utal, alig több mint egy évtizede szabadult ki hazai csöndjéből külhoni irodalmunk e „sokféle színezetű”, korábban csak felületesen számon- tartott ága, de máris felfokozott érdeklődés kíséri; ennek egyik megnyilvánulása a nyugati magyar írók többé-kevésbé rendszeres jelentkezése folyóiratainkban. (Kortárs, Jelenkor, Életünk, Alföld, Forrás stb.) A folyóiratközlések jóvoltából férhetett a közelébe és válhatott szellemi haszonélvezőjévé Thinsz Géza verseinek is a magyar olvasó. Bár Thinsz Géza neve nem volt ismeretlen azelőtt sem; különösen nem a svéd költészetre figyelők körében. Ő válogatta a Szédítő táj című antológia anyagát, s az ő remek fordítói munkájának köszönhető az Új Pegazus sorozat egyik kiemelkedően jól sikerült kötete, a Tomas Tranströmer versei című, hogy csak a közelmúltból vegyünk két példát. És most már — Vizek távlatai címmel — kötetben is olvashatók Thinsz Géza saját versei. A víz, mint motívum, mint jelkép közvetlenül vagy közvetve a könyv csaknem valamennyi versében jelen van; főként azonban a környezetéből kiűzött természeti ember életérzéseivel kiegészítve válik valóban elgondolkodtató alapélmény- nyé. Jellemző és egyben igazolja is ezt a feltevést a Bőrünk határán túl néhány sora. A költemény emlékező, visszafogottan erotikus képei fölött elúszó magány- és örömérzés érzelmileg erősíti azt, amit gondolatiság egyértelmű világossága jelöl: „Most már csak akkor csapok fel basának, ha varázslatos hatalommal jár, ha mindkettőnket jóízű itallá változtathatom, közös pohárban, hogy kedvünkre keveredjünk, valóságosan. Akkor azt sem bánnám, hogy egy hajtásra felhörpint bennünket a mesebeli részegségre áhítozó elmúlás...” Kérdés, nem kitérés-e akarva-akaratlan is, hogy a költő a maga jelenlétét, részvételét a világban szerelmek és szeretkezések újra-átélésé- vel próbálja csupán megszólaltatni; mert ezt teszi; személyes, sőt nemritkán intim szituációkban, két ember kisvilágán át — vajon kisvilág-e két ember? — igyekszik megragadni a valóságot. Ilymódon eleve lemond — látszatra legalábbis — a tágabb érvényű vállalkozásokról. Persze az énte végtelenség-végesség kérdés, mely eldönthetetlen, benne is felötlik: „Lennénk galaktikák?” — kérdezi, „mert valahol a makrokozmosz / mikrokozmosszá sűrűsödik...” (Lennénk galaktikák) Megválaszolhatatlan kérdése, mondtuk, hiszen a lét elemi képletére egyértelmű (költői) válasz aligha adható, legfeljebb egyféle; Thinsz alkalmi felelete így szól: „Összekulcsolódó szeretők. / Az örökkévalósággal beszélgetnek. / / Messzi csillagok összhangja, / megtestesítve. Az áramkör bezárul.” (Erósz) A kötet második ciklusa a költészet (és általában a művészet) gyakorlati problémái felé kö- közelítve folytatja a kérdezősködést. A szerző helyzetéből következően a közelítés egy adott, kiszabott pályán történik: „svédmagyarul szól”, ahogy ő mondja, lényege szerint pedig a modernkori líra (és művészet) lehetőségeit, esélyeit kutatja. Derűsnek aligha mondható belátással állapítja meg, hogy „még magával sem tudott kommunikálni.” Igaz ugyanakkor, hogy nem trivializál- ja és nem fogadja el eleve leküzdhetetlennek ezt az állapotot. A víz motívumának ismételt bekapcsolásával mintha azt sugallná, hogy alkotói eszménye nem valami felületi harmónia iránti vágy, sokkal mélyebb viszonyt feltételez ember és természet, ember és valóság között. „Az összehangolt mozdulatok ritmusa / túlmutat a felszínen. / Égre néz a víz. Talán már nem is úszom / egy misztikus koreográfia / titokzatos jelrendszerével / beszélgetek a mindenséggel.” (Jelentés az uszodából) Ezen a ponton érződik tán a ieg- szuggesztívebben, hogy a könyv keretéül választott motívummal mekkora távlatot volt képes megmutatni a költő. Míg az első és második rész az érzelmek,illetve a közérzetek tétjéről beszélt, hol heroikusán, hol nosztalgikusan-ironikusan, addig a harmadik rész e két elem egybeolvasztásának kísérlete — az illúziók nélkül végiggondolt személyes sors képeire fűzve. „Körülöttünk a világváros. A megoldott-megoldatlan valóság” — halljuk Az Aranykalaphoz című versből. S hozzá a végletes magány: „Nincs visszhangja arcomnak mások arcain.” (Magányok) S ahogy a beszűkülés veszélye nő, úgy lesz a költő szava is egyre kíméletlenebb; a „mindent beborít elégtelenségem tudata” még csak ellebegő kuszaságot sejtet, de a használhatóságba vetett hit elvesztése már csaknem a teljes kiüresedéssel egyenlő. Csupa elkeseredettség, csalódás a vers. „A párbeszéd művészetének — merész álmok, / letaglózó valóság — már nem leszek mestere: / tengődöm, álcám levetettem. Idült / grafofóbiám tanúsítja: szükségtelenül.” (Helyzetjelentés) Hogy mennyire nem esetleges a káosznak, a feketére redukált életnek ez a víziója, azt keserű hitelességével a a kötet egyik legkeményebb (ha nem a legkeményebb) verse, a Halálhírekben gazdagodó nemzedék igazolja. A fiktív díszítmények nélkül, nyersen kimondott tények egy olyan nemzedék helyzetét rögzítik, mely gyakran került konfliktusba a történelemmel. „Nem leszünk — 86
