Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - Tamási Gáspár: Rókabőr (önéletírás)
TAMÁSI GÁSPÁR RÓKABŐR* Most pedig ezt a szomorú halottak napját egy vidámabb eseménnyel váltom fel, ami itt történt nem messze a faluban, s nem is olyan rég, csak úgy tizenöt évvel ezelőtt. Itt nem messze lakott egy ember, aki az én szilaj sógoromnak unokatestvére vala, de már mind a ketten odakint nyugosznak a csendes temetőben a többi halottakkal együtt. Hát ez az ember is özvegyen élt, mert a felesége hamarább meghalt nálánál, s így a hátramaradt gyermekeknek csak ő volt az egyedüli gondozójuk. Még szerencse, hogy a gyerekek közül leánygyermek is volt, mert így legalább a házi tennivalót elvégezték, mivel a koruk is a férjhezmenő leányok közé számított, s így az apjuknak könnyebb volt, mintha nem lettek volna leánygyermekek. Hanem aztán idő múltával férjhez menteka leányok, de a család azután is állott, s a családfenntartást azután is csak végezni kellett. Télen tűzifára volt szükség, mert itt nálunk fával tüzelünk minden esetben, amikor tűzre van szükségünk, télen-nyáron egyaránt. A fáért pedig el kellett menni az erdőbe. Ez a már említett ember is elment a két ökörrel s szekérrel, hogy tűzrevaló fát hozzon. Az idő, ha jól tudom ezerkilencszázötven vala, a hónap pedig december. Hogy hányadika,azt pontosan megmondani nem tudom, de a december első felében volt. Az erdő, ahova neki menni kellett, nem volt messze, csak úgy négy kilométer lehetett a falunktól. A földet vékony hóréteg borította ott, ahol a szél el nem hordta a havat. Csendes napsütéses nap volt, s amikor az ember megérkezett a helyszínre, s vágni kezdte a fát. Időközben meglátta, hogy ott egy kicsit tovább a bokor tövében valami vadállatféle heverész, de egyelőre nem ismerte meg, hogy miféle állat lehet az, mert előbb nem mert közelebb menni, hogy közelről láthassa. Hanem aztán amikor eltelt olyan tíz perc, s még akkor sem mozdult meg az állat, s utána még két jó nagyot kiáltott, de az állat még a kiáltásra sem mozdult meg, ekkor gondolta magában, hogy miféle állat lehet az, hogy nem fél. Elindult arrafelé, de a fejszét vitte magával, hogy szükség esetén legyen kézbeli, amivel védekezni lehessen. Elindul arrafelé, de az állat csak nem mozdult meg. Ezt látta ő is, bátrabban kezdett lépegetni feléje. Ekkor ráismert, hogy róka az, akkor egy kicsinység nézte két-három lépés távolságról, de az állat ekkor sem mozdult meg, s ekkor az ember a fejsze nyelével egy jót döfött rajta, hadd ébredjen fel, mert ő azt hitte, hogy csak aluszik. De a róka ekkor sem mozdult meg, csak úgy maradt tovább is. Ekkor az ember megfordította a másik oldalára, s akkor látta meg, hogy az az oldala véres a rókának, s már meg is döglött volt. Ekkor az ember visszament a szekérhez, s elévette a zsákot, amiben szénát vitt volt az ökrök részére, a zsákba belé- tette a döglött állatot. Gondolta is, hogy ez éppen jókor történt, mert jönnek a karácsonyi ünnepek, s ezért a bőrért kap annyi pénzt, hogy az kijárja az ünnepekre való költőpénzt, mert akkor egy szép rókabőr ötszáz lejt ért, ez pedig elég szép vala. Amikor készen lett a fával, nagy örömmel feltette a zsákot is a fa tetejére, s elindult hazafelé. Az úton mindvégig azon gondolkozott, hogy vajon hogy is lehetne ennek a rókának a bőrét értékesíteni, mert neki nincs vadászengedélye, s így akármelyik szűcsnél nem is meri árulni a bőrt, mert még könnyen baj lehet belőle. No de szerencsésen hazaérkezett a szekérrel, s rajta a fával s a rókával. Azt gondolta magában, hogy ő bizony megmondja a vejének, hogy ő mit kapott, s azt hogy lehetne értékesíteni úgy, hogy abból semmi baj ne származzék. Ahogy gondolta, úgy is lett, megmondta az egész történetet ami a rókával kapcsolatos volt, s amikor a veje tudomást szerzett erről a dologról, rögtön azt * A Vadonnőtt gyöngyvirág c. önéletírás folytatása. 25
