Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Pörös Géza: Példa és megváltás (Jegyzetek a bartóki módszer filmművészeti vonatkozásairól)
kezdtem az alapanyagot. Egy évig barangoltam falvakban, gyárakban, bányákban, tanyákon, főleg kétkezi dolgozó emberek között, és arról faggattam mindenkit, hogyan élték meg a történelem legfontosabb fordulatait. Gyűjtöttem sorsokat, hiteles helyzeteket, arcokat, mozdulatokat, vallomásokat, próbáltam fölfedezni a tévelygő képzetek mögött meghúzódó, még vagy már szilárd öntudatot, mérlegelni az emberek ítélőerejének súlyát, megérteni a személyekbe szorult történelmet.” — idézi fel a rendező a Tízezer nap anyaggyűjtését „A bartóki módszerről” című tanulmányában. Jóllehet a Tízezer nap, a Feldobott kő, az ítélet, a Vízkereszt, az Öngyilkosság, a Nincs idő, a Hószakadás vagy a 80 huszár mind témáikban, mind artikulációs megoldásaikban őrzik a népi kultúra örökségét, a folklór Kosa és Sára számára is csupán az egyéni kifejezés nyersanyagát jelenti. Nem naturálisán igazodnak a tiszta forráshoz, hanem elemeit saját költői világukba építik. Ám ne essünk mi is a felszínen megmaradó hírlapkritikusi észjárás csapdájába, s szóljunk valamennyit a művek szerkezeti sajátosságairól. Annál is inkább, mivel a bartókiság szíve mégiscsak a szerkezet; benne egyesül az ősi és a modern, a kollektív és a személyes, az inferno és a paradiso. Kezdjük magánál Bartóknál. Szabolcsi Bence a zeneművek formakoncepcióját elemezve hívja fel a figyelmet a „kettős pólus állandó, dialektikus feszültségére, a maradó és elmúló, a felszálló és alászálló, a disszonáns és harmonikus elv állandó jelenlétére.” Hasonló eredményre jut Lendvai Ernő is, aki szerint Bartók „a forma összes alkotóelemét a duális felépítés szolgálatába állítja, a tételek háromrészes szimmetriáin belül is a polaritást juttatja érvényre.” Vajon miféle funkciója van a híd formában szakadatlanul egymásnak ütköző zenei karaktereknek? Ebben a megnyugvást nem ismerő konfliktussorozatban Bartók az ártó hatalmakkal, a fenállóval szembeni küzdelem esélyeit kutatja. Hőse a kiindulást jelentő állapotba bele nem törődő, magát a rútnak meg nem adó, önnön szabadságát megcélzó ember, azaz — ismét Szabolcsit idézzük — „a karakter, amely ellentétein keresztül érkezik magasabb önmagához.” Ilyen zeneierkölcsi karakter például a Csodálatos mandarin lányalakja, aki a nagyvárosi infernó részeként jelenik meg előttünk, s akit majd a Mandarinnal való találkozás juttat el az adott világállapotra nemet mondó — tragikus — szerelemhez. Anélkül, hogy túlzott párhuzamot vonnánk a meghatározatlan tárgyiasságú zene és az eredendő naturalizmusától oly nehezen szabaduló kinematográfia között, annyit mindenképpen megemlíthetünk, hogy Kosa és Sára számos munkájában jelen van a fenti kompoziciós elv. Mivel szerzőink (is) az autonómia kiküzdésének, a szabad emberré válásnak a törvényeit kutatják, hőseiket a történelemhez való viszony tartalma polarizálja. Ez a viszony némileg leegyszerűsítve lehet cselekvő és szemlélődő, haladást szolgáló és retrográd, dinamikus és statikus. Azok, akik csupán öntudatlan szereplői a konkrét történelmi szituációnak, a mindenkori helyzet foglyai. Mások, a „dinamikusan aktívak” — noha tisztában vannak a tőlük független determinánsokkal — mindig készek lehetséges szabadságuk megharcolására. Számukra a változtatásra irányuló cselekvés folyamatosan működő reflex, akár esik, akár fúj. Ilyen hős Bánó Fülöp (Tízezer nap), a görög (Feldobott kő), Székely Dózsa György (ítélet), a Nincs idő kommunistái, vagy éppen Balczó András, a Küldetés alanya. Sem Kosa sem Sára nem elégszik meg a fenti magatartások milyenségének puszta bemutatásával, ellenkezőleg: a pólusok kölcsönhatására figyelnek. Arra a termékeny folyamatra, amelyben a passzívnak bemutatkozók is eljutnak személyiségük magasabb fokára. Fejlődő jellemeik — Széles István a Tízezer napban, Pásztor Balázs a Feldobott kőben, Kallós a Nincs időben, Csorba Márton a Hószakadásban, Bódog Szilveszter főhadnagy a 80 huszárban — az ellentéteikkel való kommunikációban eszmélődnek, s megjárva a Csodálatos mandarin lányalakjának kálváriáját, kitépik magukat az alávetettség nyomorító birodalmából. (Közbevetőleg érdemes megemlíteni, hogy Jancsó Magyar 72
