Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Pörös Géza: Példa és megváltás (Jegyzetek a bartóki módszer filmművészeti vonatkozásairól)
más erősítőiként működnek. Nem vitás, a felparázsló magyar film domináns vonulata a történelmi film, ebben a vonulatban tárgyiasul talán a legerőteljesebben Bartók Béla hatása. (Természetesen a történelmi film e tekintetben vett primátusa korántsem jelent kizárólagosságot. Ékesen bizonyítja ezt a Sodrásban, a Hogy szaladnak a fák vagy a Vízkereszt. Bennük a magyar táj, az eleven folklór, egyáltalán a magyar vizuális formakincs éppúgy karakteresíti a kompozíciót, mint Jancsó és Kosa „múltidéző” alkotásaiban.) Amikor a magyar film a múlt befejezetlenségének okait kutatva és újratermelésének létformáival szembesítve fényt derít a kollektív történelmi érzék hiányából fakadó közeli és távoli torzulások közös gyökereire, amikor a jelen rútságait történelmileg létrejött rútságként értelmezi, szellemi progressziónk legjobb hagyományait építi tovább. B. Nagy László szerint filmművészetünk azt a történelmi port folytatja, amit a század első évtizedeinek haladó személyiségei és csoportusulásai — Ady, Vasárnapi kör, Nyugat, Bartók, Kodály — kezdtek el, majd amit a harmincas években Bálint György, József Attila, Derkovits, a fiatal Illyés vittek tovább a félfeudális maradványok megjelölése végett. Korántsem véletlen kapcsolatról van szó, hiszen a Tanácsköztársaság vérbefojtása, a negyedszázados ellenforradalom, illetve a személyi kultusz után csak most nyílik lehetőség az akkor kijelölt és sokáig csak pillanatnyi lobbanásokban létező feladatok továbbvitelére. Ily módon Ady és Kovács András, Bartók és Jancsó, Bartók és Kosa kézfogása az időben küldetésük rokonságából következik, mivelhogy — Adyval szólva — nálunk „polgárság híján a proletariátusnak kell betölteni minden szabadságkérdés megoldását”. Beszédes pillanat, hogy élete alkonyán maga Lukács György üdvözli Kovács András, Jancsó Miklós és kollégáik törekvését, hangsúlyozva, hogy a filmnek a mai (értsd: az akkori) magyar kultúrában úttörő szerepe van. Bartók-modell, Bartók-dramaturgia, bartóki módszer — leggyakrabban ezekkel a kifejezésekkel jelöli a filmszakirodalom Bartók Béla hatását. Vajon mit fednek a fenti, olykor csak metaforikus értelemben használt szavak? A Bartók-hatás első szintje a népi kultúra felhasználása, ám tegyük nyomban hozzá, hogy mindez — lévén pusztán tematika — önmagában nem tekinthető értékkategóriának. Ha a nagy zeneszerző művészetének tárgyiasult lényegét tesszük meg mércéül, jogutódjának tekinthetünk minden műalkotást, amely a hazai valóság ellentmondásainak kendőzetlen felmutatásán keresztül az ember nembeli lényegéről nyújt igaz képet. Szó se róla, a magyar film csúcsain a népélet korunk döntő és általános kérdéseinek különös közege. Amikor a 60-as évek derekán filmjeink a népi kultúrához fordulnak, ebben a kitüntetett figyelemben a hagyománykincs felhasználásának természetes gesztusa mellett inspiráló szerepet játszik a folklór iránti általános érdeklődés, nemkülönben más művészeti ágak hasonló törekvése. Jancsó és Sára arra az útra lép, amelyen haladva az irodalomban Nagy László, Juhász Ferenc, később Sütő András, Csoóri, a képzőművészetben Korniss, a két Szervátiusz, az építészetben Csete, Makovetz lel gyönyörűséges kincsekre. Filmes példák is akadnak. Tarkovszkij az orosz, lljenko az ukrán, Shindo a japán nép közös emlékezetéből merít. Ami a kevésszámú korábbi hazai próbálkozást illeti, mindenekelőtt Fejős Pál (Tavaszi zápor), Szőts István (Emberek a havason, Kádár Kata, Ének a búzamezőkről) munkásságát, valamint néhány Ranódy- filmet kell közvetlen hagyományként kiemelni. Annak idején Szőts Emberek a havason- ja (1943) éppolyan nyílt szakítást jelentett a korabeli filmipar dzsentroid szellemével, talmi magyarságával, mint Bartók muzsikája. Hogy mit is tartott a rendező a film magyarságáról, ezt pontosan tükrözi nevezetes Röpirata. „Goethe nem német verset akart írni, Verdi nem olasz operát komponálni, Brueghel vagy Rubens sem flamand képet festeni. Egyszerűen csak verset, zenét, vagy képet akartak. S mivel valóban művészek voltak, műveik önkéntelenül is magukon hordják koruk, nemzetük, fajtájuk 69
