Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Pörös Géza: Példa és megváltás (Jegyzetek a bartóki módszer filmművészeti vonatkozásairól)

jegyeit. A dilettáns elsősorban valami „magyarosat” akar. Összehord egy csomó üres külsőséget és csodálkozik, hogy filmjét mégsem tartják magyarnak, noha a cigány zenél, táncolják a csárdást, társadalmi problémákról szavalnak, lengenek a zászlók és ágaskodnak a fehér lovak ... Nálunk a művészet mindig több volt, mint másutt. Sohasem öncél és játék. Elv, hit, magatartás, sikoltás és jaj volt legtöbbször.” — írja Szőts. Jelképes tény, hogy ő segíti majd a filmhez Sára Sándort, s őt tekinti egyik mesterének Jancsó. Az elődök között kell megemlíteni annak a Muharay Elemérnek a nevét is, aki a felszabadulás után „a népi együttesek apostolaként ’’(Vitányi) gyakran beszélt tanítványainak a film és a színjáték bartóki útjáról. Együttesének Jancsó volt a titkára, de fontos szerepet játszott Muharay Csoóri Sándor eszmélődésében is.

Látható: prés alatt kihordott, szigetszerű hagyományról beszélhetünk csak. Bizonyos, hogy a szerves fejlődés hiánya is közrejátszik a népi kultúra 60-as években kezdődő „féktelen” birtokbavételében. S a tiszta forrás után kutatók éltető nedvekre lelnek. A paraszti kultúra termékeny hatásáról tanúskodik Gaál István Sodrásban-ja, Zolnay Pál Hogy szaladnak a fák című műve, Gyöngyössy Imre Virágvasárnap-ja, de ebből fakad Sára Sándor operatőri művészete is. Ahogy Sára láttat fehéren izzó tanyát, foghíjasodó jegenyesort, ahogy pentaton szimbolikájú képein egymásravonatkozódik ember és tárgy, azt addig és úgy senki nem mutatta meg a vásznon.

Amíg filmjeink tekintélyes hányada a népi kultúra szinte enciklopédikus teljességű bemutatására törekszik — a Virágvasárnapban például a tollfosztástól a halottsiratásig tart a „leltár” —, a kor egyik remekművét, az Elégiát az intenzív totalitás fegyelme uralja. Huszárik munkáját bensőséges szálak fűzik mind Nagy László költészetéhez (Búcsúzik a lovacska), mind a József Attilánál is tekintélyes szerepet játszó népi szürrealizmushoz. Komponálásmódja, képkapcsolási logikája pontosan tükrözi milyen szuverén módon képes bánni e kivételes tehetségű művész az örökséggel, mely utóbbi ha rejtőzködve is, de mind a mai napig áthatja filmjeit. Úgy tiszteleg a szülőföldhöz távolról is ragaszkodó Amerigo Tot vagy a sírig munkás nagyanyák előtt, hogy tekintetében évszázadok emberi tapasztalata sűrűsödik.

Meglehet, a paraszti múlt tematikai dominanciája magában hordozza az archaizálás, a megmerevedés veszélyét, a figyelmeztető hangok oda is kirakják a kérdőjeleket, ahol a vívmányok mellett eltörpül a hordalék. Pernetzky Gézának a Filmkultúrában közölt írása nyomán lobban föl a disputa a folklorizálás tudományosan azóta sem tisztázott lehetőségeiről. Pernetzky szerint a folklór „egy sor művész, így Bartók, Sztravinszkij, Picasso, Klee, Miro stb. művészetével megoldást, lezárást nyert. Másrészt a magyar vidék is elvesztette folklórba merevült archaizmusát.” Szerzőnk Adornóra kacsintó fejlődéselvű esztétikai koncepcióját bírálva helyesen állapítja meg B. Nagy, hogy speciálisan a filmművészetben a folklórprobléma még távolról sincs megoldva, hogy „A magyar filmművészet... az elé az elkerülhetetlen feladat elé került, hogy megteremtse a saját anyanyelvét.” Semmi kétség, a paraszti múlt „előre stilizált” világa hálás felvonulási terepet jelent a kor egészre láttató, történelmi összefüggésekre érzékeny mozija számára. Mellesleg, éppen Jancsó Miklós életműve példázza, hogyan lehet Bartók nyomdokain haladva a legtágabb értelemben vett népi kultúra elemeiből szuverén nyelvrendszert, stílust építeni. Jóllehet a rendező majdminden műve utal Bartókra, ám a népi kultúra felhasználásának bartóki módszeréhez hasonlatos mozgóképi anyagkezeléssel csak a Szegénylegények című filmben találkozunk először. Mindez természetesen korántsem jelenti az előző művek esztétikai értékének megkérdőjelezését, sőt! Az így jöttem híres záróképsorában felcsendülő Allegro barbaro páratlan tökéllyel definiálja a Kozák András alakította fiatalember helyzetét és az ebből adódó egyedül reális életprogramot. A Bartók-idézetek szervülését találóan értelmezi B. Nagy. „Ami az Oldás és kötésben még a tragikus nosztalgia felhangjait erősíti föl, s erősen programszerű

70