Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Vekerdi László: Bartók - Németh László világában
gadott Megmentett gondolatok nagy tanulmányainak egyike nem ok nélkül szól Gulyás Pálról. A Kalevala s Ó-Debrecen rokon világában — azaz az Ó-Egyetemességben — otthonos nagy poétában most ismeri föl Németh Csokonai Vitéz örökösét, s most írja le róla, immár önmagára is vonatkozó érvénnyel: „úgy volt népi, hogy azt a közös emberi »magmát« kereste, amelyhez az jut el, aki a maga s a más népek népiségében elég mélyre ás.” Gulyás Pál poézise — akár előtte Vitézé — Európa megőrzött fényeit Európa alatti mélységekkel ötvözte, s így lelt körülményeink sivár szorításából meneküléssel kecsegtető reményre; ezt az ötvözetet keresi, s erre talál reá az ötvenes évek elején Bartók zenéjében Németh László. Amikor évekkel később, 1967-ben tizenhat ponttá, tizenhat vad margaréta-szirommá összefoglalva írja föl a vásárhelyi kútra a „Bartóki modell” lényegét, ezért is választja tizenhatodikul a Gulyás Pálra emlékeztetőt: „Ez a kút, melynek csobogását érettségire menet, az őszülő Égető Eszter is hallgatta, töltse meg a többi belőle ivót is Mozart zenéjével s a magyar Alföld mélységes, Európa alatti csendjével.” Vitám impendere verő Demény János 1946-ban — a magyar művelődés ritka reményteljes pillanatainak egyikében —a vásárhelyi kút tizenhat mondatához nagyon hasonlóan fogalmazza meg Bartók fontosságát: „A XX. század legjelentősebb pillanata, amikor ebből a találkozásból — a legmélyebb műzenei forradalomnak (Sztravinszkijnak) és a legszélesebb újkori hagyománynak (Bachnak) szintéziséből — megszületik a népi dinamizmust egy új klasszicizmus polifon és misztikus világába emelő művészi stílus ... A magyar népzene — Bartók műzenéjében —világzenévé vált!” S látja jól Demény János azt is, hogy nemcsak az alkotó alakítja a művet, a mű is átváltoztatja az alkotót: a Cantata profana „döbbenetes csendű zenéjében” a lélek az önmagát felszabadítás „metafizikai-dávid- ferenci útján jut addig a pogány hitvallomásig, amely a regebeli öregapó szarvassá vált fiának szavaiban, mint ágas-bogas agancs, tölti ki a völgyeket: »a mi szájunk többé nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból . ..« Az öregapó fiai, akik szép hídnál csodaszarvas-nyomra bukkannak, egy fúga vad hajszájában vetik magukat a bartóki vadon zord szépségű csúcsai felé. Amikor azonban a kalevalai erdőtenyészet kísértetiesen körülveszi őket és a döbbenetes csendű zenének, melyet csak egy-egy cintányér-villa- nás hasít fel időnként, totemisztikus-szakrális metamorfózisában Hiis szarvasaivá változnak át: nem lehet szabadulni a bizonyosságtól, hogy itt Bartókról van szó. Ez az átváltozás Bartók géniuszát éri. Bartók arcában, amely Rotterdami Erasmusként hívja Holbein pasztel színeit — sámánrévület tükröződik. Bartók egész művészetére kiható változás történt ebben a pillanatban ... A »II. zongoraverseny«-1 (1931) már az átváltozás misztériumán túli Bartók alkotta. A népi dinamizmus és polifónia találkozásából született új klasszicizmus kristály-formáiban az őskor primér világa csillog át: a Bartók-muzsika ebben a műben már egy kultúra-katharzis életre megadott nagy feleleteit tolmácsolja.” A metamorfózis, a szarvassáváltozás fordulópontja Németh László művészetében a Galilei. A Galilei az igazság drámája, az igazság tiszta forrásaira epekedő ember drámája, amiben Németh Galileije mindent, még legdrágább kincseként őrzött becsületét is föláldozza az igazság reményéért. „Én — írta Németh A Galilei együttesének, mikor évekig tartó huzavona és meghurcoltatás után a dráma 1956 őszén végtére bemutatásra került —, az ember leghatalmasabb, legmélyebben gyökeredző közösségi ösztönének, amelyben magát a legteljesebben tudja megtagadni, az igazságszeretetet, az igazság kimondásának ellenállhatatlan kényszerét tartom. Az igazság: a közösség 48
