Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Vekerdi László: Bartók - Németh László világában
érdeke, hisz ez az a lámpás, melynek fényénél helyes irányba tud menni.” Galilei történetét Németh ezen az elementáris közérdekül fölismert igazságon keresztül érti meg, ez által közelíti magához, ez által asszimilálja. Épp ezért érzi annyira hasonlónak Széchenyiéhez, „aki a történelem fenyegetése elől az őrültségbe menekült, s gyógyultan is egy elmegyógyintézetben bújt meg, eltökélve, hogy e furcsa menhelyen böjtöli ki a halált — az igazság megtapodása, az ifjú császár magyarországi útja, Bachék kérkedő jelentése Magyarország megreformálásáról azonban nem hagyja nyugodni: körmönfont úton, nagy kerülővel, de hallatja az igazságot, amelyet, úgy hiszi, ő tud a legjobban, s ezzel viszi vesztébe magát.” Azaz Németh Galileiének morálja, akár a Széchenyié, igazság-morál, és ez az igazság-morál, az érte vállalt szenvedésekkel is hangsúlyozottan készítette elő a Bartók-modell megfogalmazásának útját. Hiszen az ő zenéjéből hallható legtisztábban, sorsából olvasható ki legvilágosabban ez a morál. Az őt mindenkinél jobban ismerő barát, Kodály Zoltán éppen ezt tartotta legfőbb jellemvonásának, s ezzel magyarázta művészet és tudomány egymást támogatását, tökéletes összhangját Bartók munkásságában. „Mert tudomány, művészet gyökere egy. Mindegyik a világot tükrözi, a maga módján. Alapfeltétele: éles megfigyelőképesség, pontos visszaadása és magasabb szintézisbe emelése a megfigyelt életnek. S a tudományos és művészi nagyság alapja is ugyanaz: az igaz ember, vir justus. És Bartók, aki azért hagyta el Európát, mert nem bírta tovább az itt dühöngő igazságtalanságot, Rousseau jelszavát követte: vitám impendere verő (életét az igazságra feltenni). így válhatott abból, aki nagy művésznek indul, nagy tudós is, egyetemi tanulmányok, tudós iskola nélkül. Az igazság embere életében és munkájában rendkívüli felelősség- érzetéről ismerhető meg. Ez megvolt Bartókban eleitől fogva, és fejlődése egész menetén csak fokozódott.” S ez a rendkívüli felelősségérzet állította végül is a bartóki modellt megfogalmazó Németh Lászlót az ötvenes évek végétől akadozva s félénken újjászülető magyar szellemi élet feltétlen szolgálatába. Dacolva korral, betegséggel, barátok tanácsaival, kritikusok rosszindulatával, jutalmakkal ezért igyekezett — saját szépirodalmi sikereinek rovására is — megtervezni vagy inkább megálmodni a bartóki modellből kibontható Magyar műhely körvonalait vagy lehetőségeit. A fölismerés milyen örömével regisztrálta már 1956-ban épp csak induló ifjú költőkben „irodalmunk bartóki vonalát”, s milyen biztató bizakodással vallotta: „Az, aki ebbe az új műhelybe igazán mesterként tud belépni (akár lesz hatása, akár nem), egy új világ törvényhozójának érezheti magát, s nem is szólhat máshoz, csak nemzetén át az emberiséghez.” * * * Nem tudható még, mit rejt valójában a honi szellemi élet elmúlt két évtizede. Vannak, akik nagy teljesítményekre és szép eredményekre hivatkozva egyfajta aranykort sejtenek benne, mások inkább az óhatatlan kompromisszumok és megalkuvások ízeire emlékeznek. S tán ugyanaz az ember is egyszer így, másszor úgy érez, hangulatának s érdekeinek megfelelően. Az is igaz, hogy a szemérmesen (vagy szemérmetlenül?) „könnyű”-nek keresztelt silány zene rádióban—televízióban népszerűsített szennyáradata elnyeléssel fenyegeti néhány zenei anyanyelvűnk vagy röpülj páva műsor igyekezetét, hát még Bartók s Kodály műveinek — újból erősen megritkult — közvetítéseit. A legnagyobb baj mégsem ez, hanem az, hogy ez a talmi zene egyre komolyabban veszi önmagát, s őt is a közönség. S nem terjed-é valamiféle „könnyűzenei modell” könyvkiadásunkban, folyóiratainkban, egész művelődésünkben is? Németh — akárcsak Kodály — mindenesetre tartott tőle, s utolsó széttekintéseiben, miközben örömmel regisztrálta — kivált a mezőgazdaságban — megerősödés s az okos 49
