Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Vekerdi László: Bartók - Németh László világában
Az újkor primátusa A Tanú Németh Lászlóját Európa történetéből elsősorban a középkor nyűgözte le, mindenekelőtt a XI. század. Ezt tartotta Európa meghatározó korának. Ezenkívül csak a XVI. század foglalkoztatta; ennek is inkább irodalmi mintsem történeti fontosságát érezte, párhuzamosan a harmincas évektől fellendülő barokk- és manierizmus-kutatásokkal. A vásárhelyi órákon s az órákra-készülődés közben ellenben hirtelen az újkor került előtérbe, éspedig egy igen erőteljes értékeléshullámmal tagolt, három-négy századot felölelő egységként. Az újkori hullám fölszálló ágát ebben a vásárhelyi pedagói- ában a XVII. s XVIII. század képezte, a — nagy tudományos és művészi csúcsokkal tarkított — leszállót a XIX. A fölszálló ágat a XVII. században Ráció és Természettudomány díszítette, a XVIII.-ban Ész és Fölvilágosodás; a leszálló XIX. században ellenben még az olyan óriásokat is, mint Stendhal, Beethoven vagy Baudelaire gyöngítette és gyötörte, valóságos mal du s/éc/e-ként, a mindenhová, ezernyi alakban behatoló romantika. Ebben a többször s többfeleképpen részletezett történeti váltásban azonban Németh nem „racionalizmus” és „irracionalizmus” sápadt fogalmi ellentétét kívánja újrafogalmazni, hiszen látja jól, hogy a XVII. század nagy racionalista gondolkozóiból sohasem hiányzott az irracionalitás, a romantika meg gyakran kendőzte magát a „józan paraszti ész” színeivel, vagy egyenesen materializmussal, ugyannyira, hogy a XIX. század romantikájába mindenestül belefér a romantika bírálata is. Ezeket a fogalmakat egyébként sem kell túlságosan komolyan venni; Németh sehol nem fogalmak különbségeit regisztrálja, hanem —vérbeli drámaíróként — cselekvéstípusokat különít el. A XVII. s XVIII. század az ő újkor-képében a Doktor Faustusok mindent lehetségesnek álmodó kora után a maga szerény de biztos lehetőségeinek tudatára eszmélő tudósok bizakodó vállalkozásainak a korszaka; ezt a bizakodást váltja föl aztán a XIX. században az értelem csekély vagy csekélynek érzett eredményei miatti csömör, s a mindenféle szellemi „segédizmokat” igénylő kétségbeesett nagyratörés. Ezt a borúlátó monumentalitásigényt romantika-ellenességével sem tagadta meg a század, inkább „egy új, több fegyelemmel álcázott romantikában” próbálta föltámasztani hervadásra ítélt erényeit. „A XIX. század második felének nagy költőiben éppúgy, mint a XX. század legjellemzőbb (Proust-, Joyce-, Musil-, Faulkner-féle) prózairóiban megvan a bátorság, hogy tudatosan vagy öntudatlanul a veszendők pártjára álljanak, s a tiltakozás, megvetés, emlékeztetés dimenzióiba építsék művüket. Az agonizáló Európa végzi egyre kétségbeesettebb, kapkodóbb nehézlégzését ebben a csodálatos, történelmileg semmihez nem hasonlítható szellemi mozgalomban, melyet az erőfeszítés parádéja a legnagyszerűbbek, a kiúttalanság a legreménytelenebbek egyikévé tesz ... S ha az irány legnagyobbjai különcségükkel a műértők fogságába zárták is magukat, hatásuk, többnyire eltorzultan, filmen, divaton, absztraktfestésen át leszivárog az életbe, s a tőkésrend üzletremenő ridegségével, az újkori ember angolszász eltorzulásával szemben ők nevelik a dühöngő s néha bűnöző ifjúság másonkapó nyugtalanságát.” Németh gondolkozása, akárcsak Bartók zenéje, ebből az „agonizáló Európából” nő ki, s ahogyan Bartók Liszttől és Debussytől — azaz a romantikától s a romantika bírálatától — visszatalált Bachhoz, úgy talált vissza Németh Prousttól, Frobeniustól s a XX. század szellemi irányaitól — a Tanú nagy inspirálóitól —az újkor elejei analízishez. Az analízis ereje A reneszánsz nagy mágusai elhitték s elhitették, hogy patrónusaik lába elé tudnak varázsolni mindent, akár az örök életet is, csak éppen a csodaszert, a nagy titkot kell 45
