Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Salamon Konrád: Bartók és a Márciusi Front
SALAMON KONRÁD BARTÓK ÉS A MÁRCIUSI FRONT Az 1930-as évek elején kibontakozó népi-falukutató mozgalomból 1937-re fejlődött ki a Márciusi Front, melynek 12 pontba foglalt programját 1937. március 15-én hirdették meg a Nemzeti Múzeum előtt rendezett nagygyűlésen. E politikusok hiányában írók vezette népi mozgalomnak politikai és művészeti eszménye egyaránt a népiség volt, melynek politikai tartalma: az ország demokratikus átalakítása, azaz népi demokrácia megvalósítása, ami elképzelhetetlen az alapvető demokratikus szabadságjogok (szólás-, gyülekezés- és sajtószabadság) megteremtése, valamint a dolgozó nép anyagi és szellemi felemelkedése, az elavult társadalmi formák és a tulajdonviszonyok megváltoztatása nélkül. Művészeti eszményük népiségének célja pedig az egyetemes, mindenkihez szóló magyar kultúra megteremtése volt, hisz — Kodály Zoltán 1933-ban írt szavaival — „Nemcsak zeneéletünk: egész kultúránk két, egymással alig összefüggő külön világra szakad. Egyfelől az idegenből kölcsönzött, fordított, onnan gyarapodó magaskultúra, másfelől a hagyományban gyökerező népkultúra. Egyik a másikról nem igen akar tudni. Ámde igazi élet csak a kettő egyesüléséből terem. Szerencsés fejlődései országokban a magaskultúra a népkultúra egyenes folytatása. Ettől már elkéstünk. A népkultúra felnövekedését nem volt, nem lehetett türelmünk megvárni. A sebtiben behozott idegen kultúra azonban nem tudott eggyé válni a más gyökérből nőtt népkultúrával. Pedig mégis erre kell törekednünk. [. . .] Csak úgy lehet termékeny az idegenből kölcsönzött magaskultúra, ha gyökeret tud verni a népkultúrában. Majd ha lassanként eltűnik minden ellentét a magyar hagyomány és külföldi gyökerű kulturális intézményeink közt, ha ezek a hagyományra támaszkodva igyekeznek azt a maga növése irányában továbbfejleszteni: valamikor mégis csak valósággá válik, ami ma még csak kevesek elképzelésében él: a szerves, egységes magyar kultúra”.1 Hasonló gondolatok foglalkoztatták a pályájukon akkor induló népi írókat is, mindazon veszélyek érzékelésével együtt, amelyek a népi kultúra hirtelen elvetéséből és az új befogadására való fel-nem-készültségből fakadtak. Mert — Németh László 1929- ben mondott szavaival — a „nép nem akar többé nép maradni. Szégyellj hagyományait, lenézi a népit s százados mulasztásokat pótolván akar az urak életében részesedni. [...] A magyar föld népe két kultúra között lebeg. A levetettbe nem nyomhatjuk vissza, az alakulón legyen a szemünk”. Ezért a kérdés: ki menti meg a népet „a borzalmas ecsettől, mely zavaros szürke lébe mossa a nemzetek színeit. Ki menti meg az Európa csatornáiból összefolyt Zerkovitz-kuítúrától őt, aki a magyar dal örököse?” Magasabb kultúra felé támolyog-e a „bekötött szemű gyermek”? Afelé a kultúra felé-e, mely a népi írókban érik, akik egyszerre „csökönyös múlt és rügyező jelen, hagyomány és széttekintő szem, öregek üzenete és lázadók akarata”. Ez az írónemzedék mintha érezné, „hogy múló ízek utolsó ízlelője, mohón hajol az apadó kehely fölé s egy nagy magyar szintézisről álmodik, amilyen Goethe kora volt a németnek s az orosznak Dosztojevszkijé.”2 Törvényszerű tehát, hogy az irodalom népi szintézisének Petőfi óta napirenden levő programját betetőzni akaró írónemzedék találkozott a zenében ugyané célokért dolgozó Bartókkal és Kodállyal, s a korszak elé művészi példaként a népiséget és európaiságot szintetizáló bartóki—kodályi művészetet állította. A népi mozgalom eszméit képviselő lapok az egyes művészeti ágak népiségének kibontakozását szorgalmazták, s városaink arculatával kapcsolatban is azt krédezték: „Hol maradt a magyar 40
