Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Tüskés Tibor: Bartók és a népi írók

Azt a gondolatot, hogy a közös elnyomás, a közös életforma, a nyomor, a megalázás, a mindennapi munka testvérré fűzi a különböző nemzetiségek parasztságát, de elválasztja saját uraitól, Kodolányi 1939-ben Bartókra hivatkozva így fogalmazza meg: „A különböző népek kultúrája között nincsen olyan nagy űr, mint amekkora űr tátong ugyanannak a népnek a kultúrája és a kultúrának csak nevezett, kultúrmázzal jól- rosszul bevont hibrid zagyvaság között.” A környező népek testvériségének eszméje akkor kap bátorítást, amikor 1934-ben megjelenik Bartók nagyjelentőségű munkája, a Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje. Cikkeiben Kodolányi többször hivatkozik' rá, s főképp németellenességének alátámasztására talál benne érveket. A magyar zenei nyelv ,,a Lajtától Nyugatra merőben idegen nyelv” — hirdeti, s arra hivatkozik, hogy „Bartók legutóbbi tanulmánya szerint még az Ausztriával szomszédos területeken sem vettünk át népzenénkbe a némettől jóformán semmit!” Kodolányi — Bartók felfogásával azonos értelmezésben — határolja el a magyar „népi” és a fasiszta ideológiában szereplő „völkisch” fogalmakat: „A magyar népiség, ha ez a kifejezés szolgai fordítása is a német ,völkisch’-ríek, egészen mást jelent, mint a .völkisch’. Jelenti az összetartást szomszédainkkal, jelenti az egyensúlyozás szerepét, jelenti a szocializmust nemcsak a magunk, de szomszédaink számára is. Jelenti az élet folytonosságát. [...] minő feltétele van ennek? [...] Az egyik a belső revízió, [...] A másik: szerves együttműködés Közép- Európa népeivel.”

A dunai népek sorsközösségének gondolata leginkább Németh László tanulmányaiban ver visszhangot. 1932-ben Középeurópa címmel új rovatot nyit a Tanú-ban, s elsőként egy német tudós, Karl Dietrich kelet-európai összehasonlító irodalomtörténetéhez fűz megjegyzéseket. A szomszéd népek ismeretét hiányolja: „nem tudunk szomszédainkról, pedig csak a kerítésen kellett volna átpillantani”. Dietrich könyvének legnagyobb tanulsága: mi, kelet-európai népek „jobban hasonlítunk egymáshoz, mint hittük”. Itt írja le Németh először a később gyakran idézett formulát: „tejtestvérek”; „mi Duna-népek [...] itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk.” A következő évben „három messziről jött könyv” ad alkalmat Németh számára, hogy — Bartóknak az összehasonlító zenefolklorisztika és a Kelet-európai Népzene Intézet megalapítását sürgető gondolatával egyberímelve s csaknem azzal egy időben —az „összehasonlító népköltészettan” szükségességét kifejtse: „A történelem ott zúgott el a népek fölött, de a történelem alatt egy homályos öntudatú, sokféle nyelvű tömeg tagadta az időt s dalolta dalait. .Népköltészettan’ sugallja a furcsa műszót a három kötet, s míg az új tudomány fiókos szekrényét tervezgetem, arra a néma testvériségre gondolok, melyet nem a politika csinált s a politika sem szaggathat el.”

Németh László 1935 nyarán Keresztury Dezsővel („ketten, öregebbek”), valamint Boldizsár Ivánnal és Szabó Zoltánnal („két ifjú szociográfus”) hosszabb utazást tesz Romániába. Hajón ereszkednek le a Dunán Giurgiuig, innét Bukarestbe látogatnak, itt fölkeresik a Zeneszerzők Egyesületének gazdag népzenei gyűjteményét (melyet „Bartók három héten át tanulmányozott”), órákon át román népzenét hallgatnak, ellátogatnak a tengerparti fürdőhelyre, Konstanzába, megismerkednek Gusti professzorral („szociológiai munkássága, azt hiszem, legnagyobb erőfeszítése a fiatal Romániának”), majd Brassón, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen keresztül folytatják kalandozásaikat. Farkaslakán Tamási Áron a kísérőjük („a nagy erdélyi elbeszélő”, „nevezzük bölcsességből Gábornak”); az utazás Kolozsvár megtekintésével ér véget. Élményeiről Németh Magyarok Romániában címmel a Tanú 1935. évi III—IV. számában hosszabb útirajzban számol be; a Farkaslakán tett látogatást később külön megírja. (A költő és faluja. Tanú. 1935. V—VI. sz.) Bár az útinapló ma is a Tanú lapjain pihen, igazat kell adni Vekerdi Lászlónak: „Ha egyszer olvasókönyvet

35