Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Breuer János: Bartók - Kodály
E barátság megannyi megnyilvánulását a teljesség igényével természetesen végig nem kísérhetjük, legfeljebb néhány markáns pillanatánál időzhetünk. Jellemző mindjárt az első népzenei publikáció, az énekhangra-zongorára készült Magyar népdalok esete. A magyar közönséghez forduló előszavát Bartók és Kodály aláírásával nyomtatták ki, a szöveg írója azonban a „filosz” Kodály volt. Ugyancsak az ő fogalmazásában — bár kettejük nevén — jelent meg „Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezete” 1913-ban és az Erdélyi magyarság (Erdélyi magyar népdalok) kötete, a magyar népzene első könyvformátumú publikációja 1923-ban. Tehát mindaz, amit publikációs céllal ketten írtak, valójában Kodály szövegezése. (Közbevetőleg jegyzem meg, nyelvésznek való érdekes feladat lehetne Bartók, Kodály írói stílusának, képalkotásának, mondatszerkesztésének párhuzamos elemzése.) Önéletrajzában Bartók 1907-re rögzíti: „ [...] Kodály ösztönzésére megismerkedtem Debussy műveivel és tanulmányozni kezdtem azokat [...]” Újabb kutatások ugyan felvillantják annak lehetőségét, hogy Bartók korábban megismerkedhetett Debussy zenéjével, a „tanulmányozás” azonban alighanem mégis a Párizsból hazatért Kodály hatása. Bármi is Kodály szerepe, Debussy elsajátítása jelentős esemény. A szervező azonban egyelőre mindenképp Bartók. A Nyári este első, vizsgadarab- változatának 1906-os bemutatója után egészen 1910-ig — a Magyar népdalok Kodály- feldolgozta dalainak szórványos elhangzásait nem számítva — lényegében semmi nem hangzott el, nem került nyilvánosságra Kodály kompozíciói közül. Bartók szervezte meg az akkor Párizsban élt Kovács Sándor segítségével ama nevezetes párizsi „magyar fesztivál”-t, amelyen —1910 március 12-én — Kodály Gordonka-zongora szonátájának 2—3. tétele bemutatásra került. Ugyancsak Bartók ajánlotta Kodály I. vonósnégyesét az Általános Német Zeneegyesület Zürichben rendezett, 46. fesztiválja rendezőinek figyelmébe: „Nézetem szerint korunk kamarazenéjének legjavához tartozik, ami a költői tartalmat, eredetiséget és tudást illeti.” írta Zürichbe az I. quartettről, amelyet 1910. május 29-én elő is adtak a fesztiválon. E két időpont között, március 17-én rendezte budapesti szerzői estjét Kodály, Bartókkal a közreműködők sorában (Zongora- muzsika, Gordonka-zongora szonáta). Itt jegyzem meg, hogy Bartók — a saját szerzői estjeit kivéve — sehol a világon nem adott szólóhangversenyt anélkül, hogy Kodály nem túlságosan nagy zongora-oeuvre-jéből választott volna néhányat előadásra. Sőt, koncertjeit előkészítő levelei némelyikében nyomatékosan hivatkozott is arra, hogy mennyire tudatosan vállalja Kodály zongoraműveit. Bartók propagatív tevékenységével kapcsolatban említem meg, hogy az ő közvetítésével jutott ki Párizsba, Kovács Sándorhoz a Zongoramuzsika kottája (végleges címén Kilenc zongoradarab), s így jelent meg külföldön Kodály-mű — a zongoraciklus egyik darabja — első ízben nyomtatásban, Kovács Az új magyar iskola című tanulmányának illusztrációjául (S. I. M. Revue Musicale, 1911 november). A propagátor szerepét csakhamar Kodály veszi át, a tollforgató, a zenekritikus. 1917-ből való legelső cikkében, Debussy gordonka-zongora szonátájáról szólván emeli ki: „A szonáta zongoraszólamát Bartók Béla játszotta. Idestova tíz év óta a legtöbb érdekes, új zongorásmuzsika bemutatója az ő nevéhez fűződik.” 1918-ban Kodály két Bartók-bemutatót elemez, a szeretet, tisztelet és az alkotói szándék mély megértésének hangján: a II. vonósnégyest és A kékszakállú herceg várát. Társa az 1912—1917 között oly visszavonultan élő, alkotó Bartóknak. Az operának nemcsak a bemutatója érdekli, 1918 őszén Kodály, a Pesti Napló friss zenei recenzense beszámol a Kékszakállú, majd a Fából faragott királyfi újbóli előadásáról is. Utolsó napilapcikke (1919. április 22.) beszámoló Bartók szerzői estjéről: „Kilenc évnek kellett eltelnie, míg Bartók újra a közömbös koncertközönség elé léphetett egy estével. [...] Visszatekintve, ma már jól látszik, hogy a munkái: egy lassú, egyelőre kevesekben végbement 20
