Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Breuer János: Bartók - Kodály
lelki átváltozásnak hű krónikája, bennök kibontakozik az új lélek, mely csak most kezd hasonlóira találni a sokakban. Nincs most itt az ideje az élettől, explozív feszültségtől duzzadó művek kritikus latolgatásának. De bizonyos, ha majd egyszer eljön a nagy számadás: ott lesznek a kevés igaz, legigazabb érték közt, amelyek alapján Magyar- ország létjogot követelhet a civilizált világban.” Ekkor már a Tanácsköztársaság napjai írjuk. Bartóknak, Kodálynak e 133 nap alatti tevékenységéről dokumentálható konkrét adatunk igen kevés van. Az azonban tény, hogy a forradalmakba rohanó Magyarország törte meg mindkét zeneszerző körül az elszigeteltség jegét, egyaránt igényt tartva művészi, tudományos, közéleti tevékenységükre. Ekként nevezte ki Dohnányi igazgató mellé zeneakadémiai aligazgatónak Kodályt 1918-ban a Károlyi-kormány s ekként lett Bartók, Dohnányi, Kodály — vagyis az ország három legjelentősebb zeneművésze a Tanácsköztársaság zenei direktóriumának tagja. A Tanácsköztársaság leverése után talán legutolsó cselekedete volt Kodály zene- akadémiai aligazgatónak, hogy Bartók szabadságkérő beadványát levél kíséretében továbbította a kultuszminiszterhez: „B. B. főiskolai r. tanár 6 havi szabadság iránti kérvényét a legmelegebb pártolással terjesztem fel Nagyméltóságodhoz. Elsőrendű kulturális érdek, hogy B., országunknak Európa-szerte elismert legkiválóbb zeneszerzője, mielőbb teljes munkaképessége birtokába jusson. Figyelembe veendő körülménynek tartom, hogy tizenharmadféléves szolgálata alatt soha még hosszabb szabadságot igénybe nem vett, bár sokat küzdött betegséggel. Tanári működésén felül az utolsó 10—20 év alatt mint zeneszerző, előadó zongoraművész, továbbá mint néprajzi kutató, eredményeiben rendkívül jelentőségű, oly fáradalmas nagy munkát végzett, hogy kíméletre, pihenésre szorulna [...]” A fehér terrornak persze legkevésbé az ország „elsőrendű kulturális érdeke” volt fontos, annál inkább az, hogy bosszút álljon mindazokon, akik szerepet vállaltak a proletárdiktatúra idején. Bartókot, Dohnányit — fejük nagy nemzetközi tekintélyük következtében nem vétethetett — szabadságolták, a világban akkor még kevésbé ismert Kodály volt a kiszemelt bűnbak. Őt nemcsak felfüggesztették tanári, aligazgatói állásából, az ellene indított fegyelmi vizsgálat, amelytől azt remélték, hogy Kodállyal örökre leszámolhatnak, a Tanácsköztársaság demokratikus zenepolitikájának pere is volt egyben. A Kodály elleni „jogi” eljárással párhuzamosan 1920 tavaszán jól egyeztetett támadás indult Bartók ellen is. A Kodály elleni fegyelmi tárgyalási920.április 6-i ülésén Szabados Béla, aki azzal írta be nevét a kurzus zenetörténetébe, hogy megnyerte a Papp—Váry Elemérné hírhedt Hitvallás c. versének megzenésítésére kiírt pályázatot, vagyis megkomponálta Horthy Magyarországának himnuszát, a folklorista Bartók, Kodály hazafi- ságát támadta. „Szabados: Én azt találtam, hogy színmagyar gyűjtött dolgokra is kimutathatónak vélte az oláh, vagy szláv eredetet, hogy ez így van az bizonyos, amit támogat az a körülmény, hogy a gyűjtés egy része Bartók Béla neve alatt megjelent Bukarestben. Már pedig, ha a magyar nemzeti álláspont támogatására szolgált volna a gyűjtés, akkor az Bukarestben nem jelenhetett volna meg. Kodály: Hogy ez a kötet Bukarestben jelent meg, annak magyarázata, hogy Magyarországon semmiféle fórum nem akarta kiadni. Szabados: Minek gyűjtötte, az oláhoknak? Kodály: Ez olyan valami, mintha magyar nyelvésznek nem volna szabad más nyelven kiadni valamit.” A támadás egyeztetett voltát jelzi, hogy 1920 május 19-én dr. Sereghy Elemér a Nemzeti Újságban intézett kirohanást Bartók román népzenekutatásai és publikációi, hazafiatlan magatartása ellen. A sajtópolémia több szálon folyt, mígnem 1920. május 26-án a Magyar Néprajzi Társaság választmánya ki nem jelentette: „A támadással, amelynek nincsen semmiféle tárgyilagos alapja, a választmány nem azonosítja magát; 21
