Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Bartók Béla: A mai magyar műzene és a népzene kapcsolata
Vannak, akik azt hiszik, hogy könnyebb népdalfeldolgozásokat írni, mint eredeti műveket. Talán azért, mert az átiratban a munka egy részét — a témák kitalálását — már valaki más elvégezte. Én ellenben úgy hiszem, hogy esetenként az előre megadott dallam használata nagyobb nehézséget jelent a megkötöttség miatt. Annyi bizonyos, hogy a jó népdalfeldolgozáshoz a zeneszerzőnek éppen annyira szükséges az alkotói inspiráció, mint egy eredeti mű megírásához. Még nehezebb a feladat, ha a legegyszerűbb eszközökre kell a zeneszerzőnek szorítkoznia, mivel általában a kötöttségek nagyobb mesterségbeli tudást igényelnek. A múltban sok kritikus, különösen nyugat-európaiak, kifogásolták átiratainkat, arra a feltevésre alapozva, hogy azok túl bonyolultak, túl mesterkéltek és nem illenek a népzene lényegi egyszerűségéhez. Mit jelent ez a „lényegi egyszerűség”? És azt kell-e érteni alatta, hogy csak egészen egyszerű harmóniákat lehet használni a kíséretben? Ezek a kritikusok rögeszmésen a nyugat-európai népzene karakteréből indultak ki. Valahogy úgy okoskodtak, hogy a népdalban leginkább a három fő hármashangzat (I., V. és IV. fok) van jelen belső harmonikus bázisként, következésképp csak ezeket a hármasokat lehet használni a kíséretben. Valójában azonban nagy a különbség a nyugat- és kelet-európai népzene között! Az utóbbi általában elkerüli a domináns hármashangzatra való utalást a dallam szerkezetében, s ezzel sokkal nagyobb szabadságot nyújt a harmonizálásban. De még a nyugat-európai jellegű népdalok esetében is, amelyek melodikája a tonika és domináns hármashangzatra utal, megvannak a választékos harmonizálás lehetőségei, csak zeneszerzői tehetség kell ezek megtalálásához. Fordította: ITTZÉSNÉ KÖVENDI KATA Bartók Béla írásához Bartók számos esetben foglalkozott — több-kevesebb részletességgel — a népzene és műzene kapcsolatának kérdésével. 1920 után cikkeinek, előadásainak egyik fő témája volt annak elemzése, hogy a parasztzene miként termékenyítette meg századunk első évtizedeinek műzenéjét, különösen az új magyar muzsikát. Ezek a prózai Bartók-művek egy téma variációiként állnak előttünk. A különböző változatok azonban — akárcsak egy remekbe készült zenei variációsorozat esetében— tartalmaznak legalább egy-egy részletben önálló, máshol meg nem található elemeket, gondolatokat. Ezért érdemes a téma újabb és újabb bartóki kifejezéseivel megismerkednünk. Rövid, lényegreszűrt összefoglalását adja a kérdésnek Bartók Béla abban az előadásában, amelyet 1941-ben vagy 1942-ben tartott a Columbia Egyetem zenei fakultásán a Douglas Moore professzor vezette Huszadik századi zenei irányzatok című szeminárium keretében. Bartók — szokásához híven — ezt az előadást is saját zongorajátékával, a maga és Kodály műveiből vett példákkal illusztrálta. Jelen közlésünk (kottapéldák idézése nélkül) csak az előadás szövegét adja — tudomásunk szerint magyarul első ízben — Bartókné Pásztory Ditta és ifj. Bartók Béla szíves engedélyével. (A fordító jegyzete) 17
