Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Pethő Bertalan: Bartók szellemi sorsa

volna, belesodródott volna ugyan a végtelenbe, de egyszersmind kiszakadt volna emberi mivoltából. A külső közönyt, a belső rezignációt, a lesújtottság teljesen helyénvaló tudatát azonban élénkíti, enyhíti, élesztgeti valami lassan kibontakozó, észrevétlenül letisztuló harmónia. Először csak a formálás és az összhangrend törvényei zabolázzák meg a kietlen végtelentől összezavarodott élet és hangzás anyagát, aztán a késői művekben valami reményféle sejlik fel a mindennapoknak és az abszolútum- nak az ütközéséből. Az adagiókban, a hajdani szerzőknél hallgatásba és csöndes meggyőződésbe összeszü rém lett élményeket befogadó tételekben nem üres kalapálást hallunk, nem a lét száraz pergése visszhangzik bennük, mint fiatalabb éveiben, hanem előbb a természet, immár nem a világűr hidegétől áthatott, hanem földi zengésében érvényesülő természet elevenedik meg, majd a III. zongoraversenyben a természetzene áhítatossá válik, szinte fohásszá alakul. Ha egy leveléből nem sejtenénk, hogy fiatalkori zord ateizmusa egyféle panteizmussá enyhült, az elvesztett istennel való szóbaállásra — a végtelen szóra-méltatására és a végtelen iránti valamelyes bizalom megjelenésére — akkoris következtethetnénk zenéjének fejlődéséből. A végtelenben való részesülés ezzel nyeri el igazi, mélyebb, árnyaltabb értelmét. Nem csupán ki van téve a végtelennek, hanem, mint ahogyan életformájával mindvégiglen bizonyította, munkálja is azt. Zenéjének szépsége, amivel mindannyiunkat magával ragad és amivel biztosítja magának az elsőbbséget a kor zenészei között, végső soron abból adódik, hogy őbenne nemcsak megszólalt a káosz, hanem ő megszólítani is merészelte azt. Művészetében nemcsak törvényt szabott az életnek, hanem megszenvedvén tanyát vert benne és megkísérelte lakhatóvá tenni. Ezt a honosító tevékenységet mindenkor megtanulhatjuk tőle, bárha elvontsága, egyszerisége és sajátos kálváriája miatt nem lehetünk természetes követői, bárha alakját bizonyos belső zavar, bizonyos tiszteletből, szánalomból és csodálatból összeálló megilletődöttség nélkül nem állíthatjuk példának.

„A szájuk többé Nem iszik pohárból, Csak tiszta forrásból.”

r^iÉí

: Jyflt % JBgk ^1081

ÍLnkljH

stífik Ä jjSf* ' fi /iraPw JPHR

1,,x- ük. ^

BRR'/;

ygijt $

15