Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Pethő Bertalan: Bartók szellemi sorsa
fenn a lélekben. Egyre inkább befelé fordult érzékekkel él, ám biztatást, vagy támaszt önmagában éppoly kevéssé talál, mint a világban. Élete hajnalán, ösztöneinek és ösztönzéseinek kimeríthetetlen zúgó áradatában tapasztalta meg a végtelent. Zsibbadt tagokkal, feszengve bujdokolt a sejtelmek zavaros alagútjain, fürkészve a kifürkészhetetlent, tapintva a titkokat, tovahajtva az önmaga által is bőven termelt ösztönzések közegében. Megbéklyózva, lenyűgözve, pattanásig feszült inakkal kúszott és hányattatott — nem tudva, csupán érezve, hogy a napfény felé törekszik. Micsoda öröm volt számára, midőn az értelem felfedezései, mint megannyi csákányvágás, ablakot nyitottak a tájolatlan tömkeleg falán! Felegyenesedett, utakat látott, célokat talált, keze és elméje formát és jelentést adhatott a körülötte torlódó anyagnak. Ez a felszabadulás azonban csak a fény újonnan feltáruló világa első káprázatának bizonyult. A csalódások sora és a lázas keresés egymás hatékonyságát megsokszorozva siettette a másik, csak az ész perspektívájában feltáruló végtelen lelepleződését: a tárgyak múlandók, a célok viszonylagosak, az élet nagy dolgai elenyésző semmiségek a mindenség mögöttük ásító torkában. Ettől a korai beéréstől kezdve a kettős végtelen szorításában alakult élete. A realitás, a külső valóság arca elsápadt és a megragadhatatlan, de biztos elmúlás kifejezését öltötte magára — ebből a szituációból adódott eszmenélkülisége. Ennek megfelelően indulatai és ösztönzései is vakokká váltak, jelentőségüket vesztették, rövidlejáratú magánügy rangjára süllyedtek, bármilyen nemes indíték vetette is őket felszínre — ezért határolta el magát saját jelenvalóságától távol-létébe. A külső és belső végtelennek a szorítása azonban, ami éppen üressége miatt kivédhetetlen és iszonyú, valamelyest átértelmeződik azáltal, hogy egyáltalán létrejön, hogy egyáltalán megvalósul. Az élet, amire a szorítás hat, a mindennapokból meríti anyagát, a végtelenhez képest olyannyira alantas és esetleges mindennapokból, élete innen asszimilál újabb és újabb anyagokat és gyűjti a végtelenek prése alá. Ezeknek a mindennapoknak a szerepe éppen lényegtelenségüknél fogva nő meg. A végtelenbe tekintő szellem védtelen a kicsinyes, de mindent elborító sors pörölycsapásaival szemben, testének rán- gásai és tudatának reflexei kínlódva jelzik a megvetett valóság mozgásait. Az érzékenység nem csökken, hanem éppen ellenkezőleg, a legkisebb dologgal kapcsolatban is a legnagyobb mérvű. Egy állat, egy falevél, egy sutba dobott tárgy egyaránt a legnagyobb együttérzésre tudja hangolni Bartókot, beleéli magát a dolgok szeme előtt lejátszódó pusztulásába és megújulásába, együtt rója velük képzeletben a természet önmagába visszatérő körforgását. Megértés helyett, amit az emberek számára kellene tartogatnia, a kataklizma átélése válik szokásává, Ott is minden kínt megszenved, ahol a pusztulás közömbös tárgyakat érint. A kínok nyomán azután mindig gazdagon serked az ösztönös energia, ami csupán önmaga kedvére is szabad lefolyást keres az olyan zenékben, mint amilyen a Zongoraszonáta első tétele, és újult erőre kap a segítőkészség, az alkotókedv, az állásfoglalás szenvedélye, habár magárautaltan, a végzet elháríthatatlanságának tudatával szövődve is. Bartók önmagát állította az abszolútum perspektívájába, egyszerűen és feltétel nélkül. Tudván tudta, hogy az abszolútum az ő számára, valamennyi ember számára áthatolhatatlan, semmis végtelen, mégis büszkén válallta a kiállást. És ami ennél az erkölcsi tettnél semmivel sem kevesebb, nem tagadta meg az életnek, a mindennapoknak az anyagát sem, amiből folytonosan vétetett. A végtelen sugárkévéje ezért törik meg lényén és művészetén olyan korszerű színképpé, ezért nem enyészik el lidérces, tűnő foszforeszkálásként. Gyökértelenül lekötve, áthághatatlan korlátok közé szorítva, a megfoghatatlan, halálos erő hatalmában birtokolva a tiszavirágéletű szabadságot, dologként a dolgok között — ilyen találó, visszavonhatatlan érvényű megállapításokkal eszmél magára az a mikrokozmosz, ami Bartók Béla volt. Ha itt megállt 14
