Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Pethő Bertalan: Bartók szellemi sorsa
értelemtől, sem az általános jelentéstől. Ezért tűnik olyan ügyetlen, sőt némelykor bántóan naiv kísérletnek, ha műveit konkrét élményekkel magyarázzák. Természetesen, nincs kizárva, hogy pl. az Éjszaka zenéje kozmikus, vibráló hangzatainak van némi köze a békésmegyei puszták éjszakáját betöltő békabrekegéshez, de ezt az összefüggést csak abban az ironikus értelemben szabad említeni, amelyikben a természeti jelenség és a zenei megjelenítés valóban egymáshoz kapcsolódik. Az Éjszaka zenéjében a természet maga szólal meg. Titkai és törvényei sejlenek fel, belülről, a titkok és törvények közegében. Éppen ezért, mert belülről és a kifejezés fátylán át tűnik elő a természet, nemcsak a természeti képekkel és jelenségekkel szemben közömbös ez a zene, hanem a saját titkaival és törvényeivel szemben is. Abszolút zene, amiben csupán egy elmerülő mozzanat a természet. Ha erőltetjük a szembesítést, a nyers valóság fintorként jelenik meg az abszolút zene tükrében, leleplezve a totális iróniát, azt az alkotási és életmódot, ami ezt a művészetet a hozzátartozó valóságtól meg-megújulóan elkülöníti és vele egyszersmind sokszorosan összefűzi. Bartóknak részlegesen sikerült valóraváltani fiatalkori eszményét: a dolgok fölött lebeg, biztos távolban, de — művészetének előnyére és köznapi életének hátrányára — nem érinthetetlenül, hanem folytonos, felbonthatatlan áthatottságban. Súlyos, mozgalmas, gondterhelt lebegésének belső élettörténete adja a fedezetét. A látszat, a külső élettörténet eseményei utalnak ugyan a lényegre, a szellem termeinek pompájára, folyosóinak beláthatatlan tekervényeire és zugainak rejtelmeire, de éppen azáltal teszik mindezt titokzatossá, hogy valamit érzékeltetnek belőle. Akárcsak fényképei igazi portréját, külső élettörténetének tényei is inkább talányossá teszik szellemi arculatát, mintsem jobban megragadhatóvá. És itt nem a fényképészek ügyetlenségéről, ill. a történelmi korszak jellegtelenségéről van szó. Ellenkezőleg, fotói és külső élettörténetének fordulatai egyaránt szuggesztíven hatnak. Sok-sok fenséges idol mered előttünk, egy-egy kifejezés, mint a papos tanár arca, a portáján rendet tartó bajuszos háziúr képe, vagy a távolba merengő tekintet önmagában éppoly hiteles, mint a háttérbe szorítottakért való kiállás, a kényszeredett hivatalos elismerés visszautasítása, vagy az emigráció. Mindez azonban szerepvállalás és szerep- játszás a sors rögtönzésszerűen kibontakozó színjátékában. Egyetlen arc sem végleges érvényű, egyetlen cselekedettel sem horgonyoz le valamilyen irányulás, vagy eszme talaján. A szereplő természetét, ami anonimitásában is sokkal jelentősebbnek tűnik minden megnevezhető dolognál, csak utalásokban, körülírások segítségével érzékeljük. Mivel azonban Bartók lebegő távol-léte egyben a valóságnál igazabb valóság is, a személyes jelkép, amiben a belső élettörténet művészileg kifejeződik, sokkal értékesebb, nemes sokértelműsége miatt sokkal termékenyebb az utódok számára, mintha élete és művészete meghatározott eszmék megszemélyesítése és jelképszerű megrögzítése lenne. RÉSZESÜLÉS A VÉGTELENBEN „Gondolkozzék a »Végtelenéről; borzongjon meg tőle, s hajtson fejet előtte” — tanácsolta barátnőjének Bartók, egyik fiatalkori, sok megnyilatkozást tartalmazó levelében, a nagy érzelmi vihart felkavart mondanivaló összegezéseképpen. Milyen szörnyen ésszerű, mondhatni észveszejtőén ésszerű viszony ez a végtelennel! Nyoma sincs a bizalomnak, amit Faust érezhetett és érzett, önmagát szellemi hatalomnak tudva, a végtelen iránt. Sem önfeledt feloldódás, sem higgadt belenyugvás nem juthat osztályrészül, mert a kinti közömbös úr csillapíthatatlan riadalmat ébreszt és tart 13
