Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Pethő Bertalan: Bartók szellemi sorsa
bírásává, egyre nagyobb teljesítmények hordozójává, hanem életformája alakul úgy, hogy egyik arca az újabb és újabb műveket, a másik a mindennapokban való kemény tartást fejezi ki; a személyiség, az élettörténet, az alkotás és a korszerűség stílusegysége az a magasabb szellemi elv, ami minden megnyilatkozását összefogja. A pszichológiai érzékkel való közeledés, ami sokkal finomabb, átfogóbb és ember- közelibb, mint a tantételekhez és empirikus eredményekhez kötött pszichológiai megközelítés, mégsem teljesen hiábavaló, mert megismertet azokkal a feltételekkel, amik nélkül Bartók életformája nem alakulhatott volna ilyen szigorú teljességgé. Különösen nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk kisgyerekkori, évekig tartó kiütéses betegségének. Azt a külvilágtól elhatároló burkot, amibe a sértés nyilai élesebb fájdalmat okozva hatoltak, mintha bőre fogta volna fel azokat, ebben az időben kezdte maga köré növeszteni. Félelem kínozta amiatt, hogy utálkozást kelt, iszonyodott a saját, tükörből visszapillantó arcától, riadozott a vele egyívásúaktól és sohasem vegyült játékaikba. Csupán anyja maradt meg számára, nemcsak szeretetével, hanem a zenei ismeretek első forrásaként is. Érthető, hogy minden szellemi buzgása és életvágya az anyja alakjához kötődött, onnan eredezett, és oda talált vissza. Később, felnőtt korában azonban már rejtve, bensőséges titokként érvényesült ez a kötődés, mert a kisgyerekkori érzékeny burok az áthatolhatatlanság és megközelíthetetlenség páncéljává vált. A páncél mögé húzódó, csigaházában lakó lélek nagysága és végletes érzékenysége — a magasztos és a kicsinyes dolgok iránt egyaránt túlfokozott érzékenysége — azonban megóvta attól, hogy páncélja rideg védelem, vagy éppen a támadás eszköze legyen. Ellenkezőleg, inkább a magány börtönének páncélzata volt ez, amelyik távoltart, de ami semmi védelmet nem ad a mégis közeledőkkel szemben, sőt, növeli a védtelenséget és a kiszolgáltatottságot. A szenvedés, amit számára gyakran a mindennapi élet apróságainak az átélése is jelent, ennek a paradox helyzetnek a következménye. Szárazságot erőltet magára, pedig tréfálkozó kedve gyakran kiütközik, fél a társaságtól és a nyilvánosság előtti érzelmi megnyilatkozástól, éppen mert túlontúl kívánja, érzi és értékeli a gyöngédséget, ideáit csak mintegy véletlenül tudatja, noha heves vágy él benne, ha meghasonlot- tan is, a tanításra, a meggyőzésre. A rezignációnak és pesszimizmusnak otthont készítő szenvedést az elme ösztöne, az önfegyelem és a spontán feltörő örömre való képesség ellensúlyozza nála. Miközben egyre többet panaszkodik a dolgok rosszabbra fordulása miatt, miközben szomorú szívvel mond búcsút hazájának, miközben a cigányélet bizonytalanságában leli magát, semmit sem csökken munkakedve, pontossága, akkurátussága és az örömfakasztó rácsodálkozás szinte gyermeki képessége. Egy szalmakalapot éppoly körültekintően vizsgál meg és próbálgat, mint ahogyan egy új dallamtípussal ismerkedik, egy sétabotot éppolyan szakértelemmel kezel és örömmel vesz birtokába, mint ahogyan zenei invencióját fogadja és csiszolgatja. Gyűlöli a befejezetlensé- get, önérzete és illő öntudata soha nem hagyja el, önmagával még egy elszólás, vagy elvétés erejéig sem igen kerül nyílt összeütközésbe (egy ilyen ritka, önbüntetéssel mindjárt meg is torolt elvétés található egy 1939-ből származó, Geyer Stefit említő levelében), élete gyógyíthatatlan konfliktusai azonban, amik egyszerre éltetik és apasztják, és amikhez éppoly végletesen, természetesen ragaszkodik, mint holmijaihoz, annál élesebbek, hatékonyabbak, sokrétűbbek. Ez a kínzó gazdagság azonban már teljes egészében a belső élettörténethez tartozik. Az események alakulása, a pálya, amit befut, a sikerek, a csapások, az aktuális benyomások, vagyis a külső élettörténet tényezői lényegtelenné válnak ahhoz képest, ami bensőjében érik. Élete előrehaladtával egyre inkább elszakad a körülményektől, önmagába hanyatlik és felizzik az ütközés erejétől. Tapasztalatai befelé nőnek, azonosulnak az életével, a művészi kifejezésben nem választhatók többé külön sem a személyes 12
