Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Pethő Bertalan: Bartók szellemi sorsa
béna betetőző művekben, mélyebben, erkölcsileg és művészileg teljesítette be egy új humánum eszményét. ÖNKIFEJEZŐDÉS, MINT ERKÖLCSISÉG Bartók múzsáját igen ritkán lehetett meglesni. Élete során többször hangsúlyozta, hogy mennyire független nála az alkotás minősége az élményektől és hogy mennyire függ alkotó tevékenysége a körülményektől. Ha a legkritikusabb időszakban, az eszmények hitehagyásának első eszméletében mégis tettenérjük az élmények alkotásba tor- kollását és az életműhöz való kapcsolódását, ezt a kapcsolatot annyira elvontnak, annyira finom szálakból szövöttnek találjuk — isten, természet, életcél, túlvilág kérdései adják az anyagát — hogy nem csodálkozhatunk, ha a zeneszerző nem használja az „ihlet” szót. Neki nem külső befolyásra, vagy éppen alkalomra volt szüksége a zeneszerzői munkához, hanem ellenkezőleg, a külvilágtól való, lehetőleg teljes érintetlenségre. Sorskérdései napjainak pergésévei tisztultak fel és ivódtak alkatába. Lelke legmélyébe húzódtak, mögöttes kincsét képezték, szelleme zsongásává váltak, csupán le kellett hallgatni, mint a búgócsiga hangját, a nagy-nagy csöndben. Elefántcsont füldugói, amiket komponáláskor használt, elvonulása a legbelső szobába, elhagyott hegyi kastélyokba, szenvedése a forgalmas utcákon, vagy a dübörgő földalattin, mind-mind a bensőjében honoló, érett és érzékeny hangzatok és képek védelmére szolgáltak és sérülékenységére utaltak. Ebben a lelki-szellemi mélyrétegben, mintegy élete második, sejtelmes színpadán játszódtak le számára az igazán lényeges események, árnyképekben, szavak nélkül, de készen arra, hogy zenébe formáltan áradjanak ki. Élményei mégsem maradnak magánügyek, mert művészi kifejezésük erkölcsi elkötelezettséget jelent. Nem példázatokat idéz, nem tanulságokat fogalmaz meg, nem rábeszél, nem célozgat, nem nyúl az aktualitások halmazába, hanem megjelenít, a maga távol-létének megőrzésével, a valóság és az alkotás közötti távolság csökkentésére sem törekedve. Művei nem erkölcsi mondanivaló hordozói, hanem önmagukban megálló erkölcsi tények. Ezzel a helyzettel találkozunk már a Kékszakállú herceg várában, a későbbiekben pedig nem változik a szituáció, csak még finomabbá, még elvon- tabbá és még érzékenyebbé válik. Keserves és nevezetes dolgok történnek a Kékszakállúval és Judittal, a seholsem-volt kastélyban, ami mégis mindannyiunk életzárkája. Egymás sorsát egymás számára munkálják, szeretnek, remélnek, óvnak és örülnek, noha első pillanattól kezdve elfogadják a mögöttük bezáruló ajtóval köréjük- rekesztett világot, amiben — tudva-tudják — az élet minden nagy jelenete egy-egy színes buborék a végzet sötét színpadán. Amint az utolsó buborék is elpattan, Judit főhajtva vonul be a régi asszonyokkal a sötétnél is sötétebb éjszakába, Kékszakállú pedig egyedül marad, magányban és örök homályban. Banális és értetlen elkalandozásokra vezetne, ha valaki azt kérdezné, hogy mindebből mi a tanulság. Az egyetlen tanulság, amit a hétköznapok számára meg lehet fogalmazni, valószínűleg éppen az, hogy a történetet végigélvén belátjuk a kérdések feleslegességét és nem akarunk kérdezni. Tények elevenednek, zendülnek meg szárazon zörgő kérdések és válaszok helyett, kozmikus és mégis személyes, riasztó és mégis feltétlenül magukhoz vonzó tények. Lehet vajon itt erkölcsről beszélni? Hiszen a Kékszakállú története, ami kinek-kinek a maga határai között méri ki a mindenséget, megfellebbezhetetlen következetességgel pereg, változtatásnak, vagy éppen önkényes beavatkozásnak, úgy tetszik, semmi hely sem jut. A gúzsbakötöttnek pedig nincs erkölcse, legfeljebb törvényei vannak. Törvényeket érzünk mi is a zenei kifejezés mögött, bár messze vagyunk attól, hogy a tények7
