Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Pethő Bertalan: Bartók szellemi sorsa
ráháramló felelősség, mint a távozás tényével kinyilvánított tiltakozás. A fasizmus, amit annyira megvetett, hogy megnevezni is vonakodott, biztosan kisebb ellenállásba ütközött így és lépéseinek apolitikus jellegét húzza alá a hozzá hasonló gondolkodásúak itthoni helytállása is. Bartók távol-léte amerikai száműzöttségében vált szörnyű, kézzelfogható valósággá. Becsületessége ebben a földrajzilag is megvalósult, túlontúl megszenvedett, bizonytalan távollétben igazolódott be és tisztult meg a rosszul célzott igazságtevések salakjától. Kivándorlását lelki gyötrelemként élte meg, létfeltételeinek megingásán ismét megtanulta becsülni az otthonosságot. Az egyetemes kényelmetlenség egész életén át kísérő érzése annyira elhatalmasodott rajta, hogy már ellentétébe, a haza által nyújtott biztonság vágyába csapott át, önmagán tanulta meg sajnálni Magyarországot. A budai hegyek látványa, a dunai levegő illata, az erdélyi gyűjtőutak varázsa tört fel benne éltetőleg, miközben nem tudta elnyomni a hazája pusztulását megelevenítő látomásokat. Mindez nem a hazához, a meghittséghez, az otthonossághoz való megtérés volt, hanem belső ellentmondásainak gazdag kifejlése. Örök lelki elhagyatottsága, amit fiatal korában oly találóan jósolt meg magának, ekkor kerítette igazán hatalmába. Itthon megszokta, hogy munkafeltételeinek alakulásán mérje fel az emberekre zúduló iszonyatot, mert a munkájához való viszonya volt az ő biztos arkhimédészi támasza. Büszkén hangsúlyozta, hogy a népzenetudomány a legkedvesebb foglalatosság számára, hogy ez az egyetlen derűs folt az életében és már az első világháború befejezése után kész lett volna odamenni, ahol népzenei kutatómunkát talál. Amerikában ez a munkájához való viszony válik bizonytalanná. A Columbia-egyetem hat hónapokra megújított szerződései hirtelen olyan helyzetbe hozzák, mintha az élet alkalmi munkása lenne, beleértve ebbe a kifejezésbe minden elismerést és megértő tiszteletet, és beleértve egyszersmind a hiábavalóság, a múlandóság és a feleslegesség miatti sajnálkozást is. A tudomány, aminek berkeibe eddig elsáncolta magát, omlatag kulisszává válik. A pontos, mindenekfölött pontos munka, a dalok, növények, pillangók, kövek és csillagok rendszerezése egyszer csak értelmét veszti, mert elszakadtak annak az életnek a tápláló hajszálerei, amitől elszigetelhette magát, amitől távol-létébe rugaszkodhatott. Társtalanul, magára hagyatva, légüres térben kell élnie, minden bizalmát elvesztve az emberekben, önmagában, mindenben. Amíg megvolt az itthoni ár, addig tudott ellene úszni. Ha nem vegyült a hazai szellemi életbe, ennek másaként mégis jelen volt, ha nem kötött fegyverbarátságot — talán literátor-érdeklődés híján — az arra méltókkal, mégis mellettük élt, ha nem tudott eszményeket adni, elvont igazságai mellett kiállva még suta alkalmazásuk esetén is eszmékre utalhatott. Most, hogy idegenbe szakadt, nincs minek fölébe emelkedni, nincs mitől elhatárolódni, elhagyatottsága azáltal veszti értelmét, hogy teljessé válik. Bartók szellemi nagysága ebben az összeomlásban érzékelhető igazán. Miután kitűnik, hogy távol-létének fenntartása a tényleges valóságtól való visszahúzódást leplezi, továbbra is fenntartja ennek formáit és csodálatos tartalommal tölti meg. Továbbra sem alakítja, de mégcsak nem is érinti környezetét, a külső világ áttetsző marad számára, mintha üvegvárosban, üvegországban élne. Magányának felerősödött szólama azonban élete két utolsó évében immár nem kínzó sípolás, hanem szélesebben áradó, felszabadult zenezuhatag. Az utolsó nagy művek megalkotásával és a népzenei kutatómunka erőltetésével nagyobb vállalást teljesít, mint amit az otthontalanná-válással tetézett távol-léttel tudatosan magára vett. Útját, amin idáig jutott, olyan ellentmondások torlaszolják, hogy valóban el kell veszteniük őt azoknak, akik követni és megtartani akarják. Távol-létének kiépítésével és fenntartásával életében egyféle nem kívánt tökéletesség mintáját alkotta ugyan meg, műveiben azonban, és különösen ezek6
