Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Pethő Bertalan: Bartók szellemi sorsa
kötelessége tovább élnie. Érdeklődés és kötelesség pedig mindvégig megsokszorozott kötelékekkel rögzíti az élethez, a megismerés ösztöne, a helytállás vállalása és az alkotásba ömlő érzések, eszmék szolgálatába hívják, hit nélkül is. VÁLLALÁS, TÁVOL-LÉTBEN Ha nyilatkoznia kellett, vagy védelemre kényszerült, Bartók mindig hangsúlyozta magyarságát. A magyar zeneszerző szerepét éppúgy illúzióktól mentesen fogadta el, mint egész életét. A jövő, ami eszmények híján végzetként tornyosult előtte, nem kap helyet exakt állásfoglalásában, hanem az idő minden súlya és felelőssége a múltra hárul. Befejezett, megváltozhatatlan adottságként említi műveinek magyar jellegét és ezt a lehető legtárgyilagosabb módon, földrajzi helyzetére vezeti vissza. Tisztában van azzal, hogy gyökerei milyen talajba mélyednek, de nem tekinti ezt a talajt egyedüli éltető elemének. Felszívott magába annyi életerőt,amennyire szüksége van és most már akár az átültetést is vállalja. Vállalásait az elfogulatlan igazságtevés szenvedélye irányítja. Nemcsak a világ dolgai fölé emelkedett, hanem embertársai és önmaga fölé is. Elkötelezettsége nincs többé másnak, mint a saját becsületkódexének, ennek törvényei szerint pedig hűvösen és megmásíthatatlanul dönt, ha kell, akkor önmaga kárára is. Sikerült fönnmaradnia abban a lelki magasságban, ahonnan „az állapotokat teljes közönnyel, higgadt nyugalommal” szemléli és ahol ifjúkorában, szívében az éppen hitelüket vesztett eszmények ürességével, még hiába vágyott megkapaszkodni. Mindvégig a kívülálló szempontjából ítél, ítéletének alanyával sem törődve. Magukkal sodorják az események, de megbán- tódásaival, sértődéseivel, tüskés ellenszegüléseivel nem választja külön a mindennaposat a sorsdöntőtől, nem alkalmazkodik a feltételekhez, nem vegyül bele a történésekbe, ezekhez való viszonya nem árnyalt és sokoldalú, hanem egysíkú, kategorikus és meg- fellebezhetetlen. Következetesen a szenvedők és a megrövidítettek mellett foglal állást, de igazságai annyira elvontak, hogy állásfoglalása nem jelent kiállást. Döntéseinek meghozatalába nem számítja be, hogy vajon mennyire tud velük hatást gyakorolni az események menetére, hanem protestálásának teljes súlyát önmaga viseli, a következményeket egyedül szenvedi meg. Ugyanakkor mi sem idegenebb tőle, mint valamiféle krisztusi önfeláldozás. Ha a saját szenvedése növekszik, ezzel nincs szándékában a másokén könnyíteni, sőt, talán el is hárítaná magától a keserű poharakat, ha elveinek szorításán engedhetne. Kívülállása egyben távol-lét is, hűvös-szenvtelen bezárkózás a maga tárgyilagos szenvedéllyel kialakított vállalásainak elszigetelt világába. Hazájához, környezetéhez és a történelmi sorsfordulókhoz való viszonyát távol-léte teszi kétértelművé, jóllehet, ezt azonnal hangsúlyozni kell, semmiképpen sem gyanúsan kétértelművé. Magyarsága erősödött és tisztult meg benne annyira, hogy nemcsak népéből, hanem a népek tömegéből is kiemelkedett. Ebben a magasságban a népek testvérréválásának az eszméje, aminek a zenéjébe ötvözött sokféle folklórelemmel hangot adott, magasztos és magátólértetődő igazság, a gyakorlati megvalósítás kísérlete során azonban sokminden visszájára fordul. Ezt tapasztaljuk mindjárt abban a levelében is, amiben a dunai népek integritásgondolatát megpendítette. Kiemeli, hogy Magyarországon — 1931-et írtak akkor — széles körben tárgyalják ezt a gondolatot, a levél bukaresti címzettjét viszont óva inti attól, hogy a román sajtóban ilyesminek hangot adjon. A többletteher önkéntes vállalása ragadja magával az Amerikába való kivándorlás sokáig halogatott elhatározásának megvalósításakor is. Kényszer nélküli száműzöttségével elsősorban önmaga előtt tüntetett, nem mérlegelve, hogy vajon nem nagyobb-e az itthon maga után hagyott űr, az eseményekből való kiválás miatt 5
