Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - Simonyi Imre: Évszám-szonettek (versciklus)
SIMONYI IMRE ÉVSZÁM-SZONETTEK* „A lányok jók, akár a méz s a vegyszer, Mely bódít s villanyosán ingerel. Én még hazamegyek hozzájuk egyszer.” (Márai Sándor) Úgy emlékszem (s ez hosszú időn át megnyugtatott) soha valótlant le nem írtam. Ám itt a Kórházban, az elkülönített szobában — igen: a hullajelöltek szobájában — megértettem : van okom a nyugtalanságra. Mert ha valótlant nem is írtam, de megírtam-e az igazat? Hogyan is kezdődött a nyugtalanság? A roham múltán, s az eszmélet visszajövetele után ágyam mellé lépett az ügyeletes nővér; kezében jegyzetfüzet, ajkán kérdések. Iparkodtam kívánságát kielégíteni: nevemet, születésem helyét és időpontját, lakcímemet, foglalkozásomat (ezt kissé pironkodva), úgy hiszem elég ügyesen tollba mondtam. Amikor azt kérdezte „Munkahelye?” — Mintegy mellékesen szóltam: „Magyarország.” — Rám nézett fürkészőn: — „Még nincs teljesen észnél szegény” — ezt mondta a tekintete. Ám azért mégis bejegyzett a füzetbe — valamit. S következett az utolsó kérdés — sirásó hangon: „Legközelebbi hozzátartozója?” E kérdés készületlenül talált. Ezért a tekintetem ilyesfélét mondhatott: „Nekem nincs legközelebbi hozzátartozóm.” Tagoltabban adta fel a kérdést: — „Legközelebbi hozzátartozója?” Amikor már sejteni véltem: ez nem egyike a kérdéseknek, ez maga A Kérdés! Amelyre — éreztem — tanácsos volna saját érdekemben pontosan válaszolni, hogy úgy mondjam: „Számítva minden eshetőségre.” Helyesebben: dehogyis „minden” eshetőségre. Ellenben egyetlen eshetőségre. Egész pontosan: ARRA az eshetőségre. — „Legközelebbi hozzátartozója?” — makacskodott ismételten a nővér. Reménytelennek véltem elmagyarázni, hogy nekem nincs, s hogy miért nincs, s hogy talán soha nem is volt, s ha netán mégis volt, s ha netán mégis van: ez magánügyem. Ezt nem mondhattam el a kedves nővérnek, hiszen minden valamire való embernek van legközelebbi hozzátartozója. Miért járatnám le magam — egy megnyugtató válaszban reménykedő hölgy előtt, aki jóvégre is az én érdekemben gondolt ARRA az eshetőségre . .. Meg akartam szabadulni tőle, meg őt is meg akartam szabadítani magamtól: egy nevet mondtam hát s egy lakcímet. Feljegyezte, megköszönte, magamra hagyott. Korábbi keletkezésű nagyzási hóbortom — miszerint magányos, sőt MAGÁNYOS vagyok, tehát még ide, a Kórház Intenzív szobájába is elkísért. Ugyanezért — bár nehéz légzéssel — gőgösen, sőt némi fitymálással gondoltam a szomszédos ágy függönye mögött hörgő valakire, aki ugyancsak egyedül hörög az ágyán, mint én az enyémen, ám mégsem igazi magányos, mert bizonyára van legközelebbi hozzátartozója. * Múltak több napok, ám fülemben egyre a kérdés: — „Legközelebbi hozzátartozója?” Vállat vontam. S egy napon külországból levelet hozott a postás. Olyan messziről, mintáz elmúlt ifjúkor... — „Igen Tisztelt Uram! Gyulai krétarajzok c. könyvét megnyugvással olvastam. Üdvözli híve: (aláírás.) * HATVANADIK SZÜLETÉSNAPJÁN SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK SIMONYI IMRE KÖLTŐT. 5
