Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - MŰHELY - EMLÉKEZÉS A HETVENÖT ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILÁRA - Cs. Varga István - Füzi László: „Az életemmel forgó csillagkép csapott be" Németh László József Attila-képéről
példát: „ . .. eszményien egyesítették magukban az ösztönt és a tudatosságot, egyszerre voltak művészek és tudósok.” Az irodalomban sem a Nyugat nemzedéke, sem az „új nemzedék” nem követte ezt a példát. A Nyugat lírikusai azért nem, mert Adyból a tudós rendszerező hajlama hiányzott, más költőknél pedig nagyobb volt a kísérletező kedv, mintsem a „magyar szellem geológiájára” figyeltek volna. A szakadás a húszas évek nemzedékében is folytatódott. Németh önmagáról is írja: a társadalmi feladatra figyelés elvonta a figyelmet azokról is, akik ezt új formában valósitották meg. Az Új nemzedék írásainak bírálata ez, a József Attilát értetlenül fogadó hang magyarázata, s a nemzedék valódi — polarizáción túli — egységének a feltárása: „A mi nemzedékünk a történelem morgásával teli világban s a történelem elől fület befogó hazában (a nemzetből kizárt nép s a nemzet helyett aluvó értelmiség közt) annyira a tájékozódás és tájékoztatás, az apostoli ébresztés munkájára adta magát, hogy lírájának a hangját is ez a komoly helyzetből eredő komolyság adta meg: a jelentkező József Attilát például, aki az apostoli izgalmakat már a következő nemzedék játékosságával ötvényezte, e komolyság vélt hiánya miatt nem ismertük fel.” Az a szakadás, amelyet Németh a század magyar lírájában figyelt meg, észrevehető az újabb nemzedékek költészetében is. A két ágat ő Pilinszky és Nagy László nevével jelöli. Nagy László költészetében érzi erősnek Bartók hatását, de érzi azt is, ahogyan József Attila segítette ennek a költészetnek a gazdagodását: „Az olyan remek, mint a Romantika nyolc versben, Ady nélkül létrejöhetett volna, az új zeneköltők nélkül alig. Különösen bizonyító erővel üti meg az ember fülét ez a bartóki hang, ahol egy régibb, e hatás előtti költő hangjával, például ajózsef Attiláéval kereszteződik. (Állítsuk csak a Játék karácsonykor-t József Attila hasonló versei mellé.)” A két irány költészete — Németh hite szerint — nem szakadhat el egymástól. A kapcsolatnak, az összefonódásnak Bartók mutatta meg a példáját: „A modern zene, költészet adja meg a hősi elégedetlenséget, a távlatokat, a kegyetlen fegyelmet; a népiség az ezzel nem ütköző anyagot, az Európa-alatti embert, ősi forróságot.” Az új világcivilizáció művészetében a „népiség” és a modern líra „szellemi aszkézis”-e — olvashatjuk a szinte József Attilát parafrazáló sorokat — „ ... kemény, rendező, normatív erővé lehet, amely egy új világ körvonalait látva maga körül, halkan, a lényeget vállalva, s közben még mindig tiltakozva is, építi meg a kimélyült emlékezet fölött az új korszak emberét, nem a tájékozódást vesztett századvég prófétáit utánozva, hanem az emberi életből kivont törvények csendes és szívós mérnökeként.” III. Ahogy áttekintésünk is mutatja, József Attila és Németh László írói és eszmei örökségét egymás mellett és együtt kell elemezni, eredményeiket jelentőségükhöz méltón kell bevonni gondolkodásunkba. Őket egymással kijátszani nem szabad és nem is lehet. Egykori ellentétüknek csak emléke és tanulsága van irodalmunkban, elméleti és esztétikai alapja nincs. Amint a József Attiláról szóló kritikai irodalmat, úgy őrzi meg az írás, a betű a Némethről írottakat is. Csak haláluk után mérhető fel, mekkora veszteségeket okoztak a türelmetlen, elfogult és a gyalázkodásig igaztalan kritikák és támadások. Emberi és szellemi becsületüket mindkettőjüknek kikezdték. Németh is megkapta ugyanazt a jóvátehetetlen megbélyegzést, mint József Attila. Hosszúra nyúlik a perújítások sora, pedig a tanulság régóta ismeretes: Adynak egy Kosztolányi sem árthatott. Az Ady-vita eltüntette a sallangokat, hogy felragyogjanak a költő valódi értékei. Ezért is máig érvényesek, korokon túlmutató mondanivalót tartalmaznak Németh hősének, Apáczainak a szavai: „Ha én el is bukom, a jó ügy, amelyhez hozzákötöttem magam, bosszút áll értem.” Az Elmaradt kézfogásban Babits emléke előtt tisztelegve figyelmezteti a túlélőket: „Olcsó dolog a halottak látszólagos tehetetlenségével visszaélni.” Mintha Zelk Zoltán Némethet védő cikkének szavai sem vesztettek volna érvényességükből: „írónak író a farkasa.” József Attilának nem Németh volt a „farkasa”, nem lehet a költő szenvedését Németh nevével néven nevezni. A perújítás régi átok, Németh művében is mindig akad támadható felület. A Kisebbségben élektrai pillanat műve, az Iszony fauszti, amelyből egyenes út vezet az antigonéi Irgalomig. Egy életmű kiküzdött igazságához hozzátartozik az igazsághoz vezető út, a nézőpont és a kor, amely a művet létrehozta és számtalan összetevőjében meghatározta. Ezért olyan megbánnivalóan szomorú, hogy éppen a Kisebbségben a célpontja Vas István érthetetlen pergőtüzének a Kortárs 1979 decemberi számában. Egy támadásokhoz nem szokott szelíd ember — aki valóban szelíd volt mindaddig — az utólagos elmarasztalás méltánytalan nyílzáporát zúdítja Némethre. Az eddigi összes vádpontot elősorolja, mintha nem tudná, hogy a Németh-életmű legkevésbé rendezett, legkevesebbet elemzett könyve világméretű háborús földrengés előestéjén és a német veszély félelmében íródott. Németh pokoljárásához is megvolt az infernális környezet, amelynek szimbóluma: József Attila élete és halála. Egy életeket és műveket torzító kor helyett nem lehet Némethet bűnbaknak, el nem követett vétkekben bűnrészesnek megtenni. A kutatásra váró beható, komplex elemzés nem korlátozódhat egyoldalú, főként nem személyesen elfogult nézőpontra, nem nélkülözheti a ktirikus jogával együttesen érvényesített értékfeltáró és tanulságkereső célkitűzést. 71
