Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - SZEMLE - Kőhegyi Mihály: Négyszemközt az utókorral (József Attila fényképeinek ikonográfiája)
után a versrendszerek békés egymás mellett élésének programja már a közelgő reformkor, a nemzeti egység eszméjének ihletésében fogan. A verstani álláspontok mellé — mint Orosz László bizonyltja — magatartástípusok, korstílusok is rendelhetők. A jövevény formák meghonosításában, a formai mesterkedésekben a magyar nyelv „mindenre alkalmatos” voltát felfedező ösztön leli örömét. Apoétaés versifikátor értékbeli megkülönböztetésében az eszme elsődlegességét hirdető racionalista öntudat szólal meg. (Bessenyei például azért újítja meg a rímet a bokorrím párosrímre cserélésével, hogy a gondolat szabadabb mozgását elősegítse.) A versformák karakteres vonásainak felismerésében a hazafiúi érzések találnak érvet. A verstani eszmél kedés krónikáját olvasva „a kései barokk bizonyos jegyeit viselő nemesi költészet felvilágosodott eszmék és klasszicista ízlés jegyében való átalakulnak, e klasszicista ízlés sokszínű kiteljesedésének, majd a nemzeti romantika irányába való fordulásának lehetünk tanúi” — összegezi gondolat- menetét a szerző. A felvilágosodáskori poétikát sok vonatkozásban meghaladta az idő. Művelői félreértették a nyugat-európai vers ritmikáját: hangsúlyait időmértékkel helyettesítették. A klasszikus sémák igézetében nem ismerték föl a magyar vers természetét: ütemes ritmikáját. A fogyatékosságok azonban erényekkel ötvöződtek. Földi például máig ható érvénnyel fogalmazta meg a cezúra szabályait, a gondolatritmus és a rímesztétika alapvető törvényeit. Pálóczi Horváth találóan határolta el egymástól az ének- és szövegverset, Kazinczy jambuselmélete Babitséval pontosan egybevág. A legfontosabb tanulság azonban, hogy a verstan ekkor a közműveltség szervesebb része volt, mint ma. A verstan napjainkban az iskolai magyartanítás perifériájára került, a versformák felismerése és elkülönítése még egyetemi-főiskolai felvételi vizsgán is csak keveseknek sikerül. Orosz László könyve — világos fogalmaival és stílusával, esszészerű könnyedségével, közérthetőségével — nemcsak a szaktudósoknak szól. hanem mindazoknak, akik irodalmi műveltségünk elméleti igénytelenségét meg akarják haladni. (Irodalomtörténeti Füzetek 97. Akadémiai Kiadó, 1980.) GREZSA FERENC NÉGYSZEMKÖZT AZ UTÓKORRAL József Attila fényképeinek ikonográfiája. összeállította és az előszót írta Macht Ilona. Sokadrendűeknek, kicsiknek, senkiknek ko- sárnyi kiváló fényképe maradt az utókorra s Ő — a magyar irodalom egyik legnagyobbja — alig néhány tucat silány képen néz vissza ránk. A sors nem volt kegyes hozzá e téren sem. A legtöbb kép sötét, némelyikük fényt kapott, vagy mesz- sziről készült csoport-felvétel, ahol a hátulsó sorból — s ez is mennyire jellemző — csak fejének foltja tűnik elő kisebb-nagyobb takarásban. Nagy részük gyenge minőségű alkalmi munka. Hivatásos mester alig kapta lencsevégre, országos hírű egy sem. Az egyéb alkalmakkor született arcképek zöme az igazolványképek színvonalán mozog — többségük annak is készült. S ezek még a jobbak közül valók. A Szabolcsi Miklós szerkesztésében megjelent „József Attila emlékkönyv” számos ismerősének (Benedek Marcell, Fábián Dániel, Acsády Károly, Nagy Lajos, Bányai László, Nádass József, Véghidi Ferenc) vallomását őrizte meg s a felsoroltak testi megjelenését is megpróbálták felidézni. Szembesítve ezeket a fényképekkel az tűnik leginkább fel, hogy a fotók egy sokkal tétovább, töprengőbb, gátlásosabb József Attilát mutatnak, mint a kortársak emlékezése. S mintha élete végén felerősödnének ezek a vonások. Igazán boldog, bizakodva a jövőbe néző, kiegyensúlyozott csak ritkán lehetett. Talán az 1928-as szabad- szállási szüret ideje volt ilyen. A szeptember végi szüretről négy fénykép is készült. Közülük a legkedvesebbiken Pőcze nagyapa áll középen, a rek- kenő nyári hőség ellenére fekete, pitykés lajbi- ban, összekulcsolt kézzel, mezítlábasán. Jobbra tőle József Etelka, nagyapa balján pedig Attila kihajtott gallérral, félig zsebre dugott kézzel, kilépő bal lábbal, kissé megroggyant térddel. És az enyhén középre hajló fejen az arc csupa derű, vidámság, életöröm, bizakodás, kamaszos hetykeség. Aztán egyre komorabb, megkesere- dettebb, magábanéző arcok sorjáznak az évek múlásával — egészen Balatonszárszóig. Jó ötlet volt a magyar irodalom nagyjainak fényképeit külön sorozatban hozzáférhetővé tenni. Az indulás biztató, reméljük a folytatás sem várat sokáig magára. (Népművelési Propaganda Iroda, 1980.) KŐHEGYI MIHÁLY 73
