Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - SZEMLE - Török L. Gábor: Balázs Sándor: Szociológia és nemzeti önismeret (A Gustiiskola és a romániai magyar szociográfia)
vállaló-végző nemzetiségi szociográfiával foglalkozik. Stílszerű, de nem túlzás azt mondani, hogy monografikus teljességgel; az olvasónak az az érzése, hogy amit e témakörben a szerző tárgyszerűen nem ismer, azt nem is érdemes tudni. A könyv hét fejezete közül az első három főleg a romániai magyar nemzetiségkutatás kialakulásának ösztönzőit, történelmi-társadalmi feltételeit és körülményeit veszi sorra. A következő háromban a konkrét kutatásokban testet öltő nemzetiségi önismeret kereteiről és módjairól van szó, ezen belül külön-külön fejezet jut a két legjelentősebb csoportosulásnak, illetve publikációs fórumnak: az Erdélyi Fiataloknak és a Hitelnek. A rövid zárófejezetben a jelen helyzet áttekintésére és a jövő feladatainak kijelölésére kerül sor. A Gustihoz vezető út bemutatását-elemzését Balázs Sándor a román állam keretei közé került magyarság gyökeresen megváltozott történelmitársadalmi szituációjának felvázolásával kezdi. Kitűnően érzékelteti, hogy a beilleszkedés — a megmaradás egyetlen közös alternatívája: az „itt, magyarként, aktívan” élni — mennyire eltérő módon érintette a magyarság egyes társadalmi rétegeit. A magyarság történelmi-társadalmi szituációja, illetőleg a nemzetiségen belüli társadalmi rétegződés talaján két jellegzetes mentalitás-típus alakult ki: a hivatalos magyar polgári politikai vezetést a „segítséget várni”, az értelmiséget pedig egyre inkább a „segítséget nyújtani” alapállás jellemezte. A kétféle mentalitás között — írja a szerző — „az eredmény tekintetében éles .műfaji’ különbség adódott: a petíciók, parlamenti interpellációk, beadványok .műfaja’ az egyik oldalon, a nép életét tudományos igényességgel ábrázolni kívánó tanulmányok, a népsegítés konkrét programtervezetei a másik oldalon.” A megismerés-segítségnyújtás megvalósításához adott azután ösztönzést és mintát Gusti monografikus szociológiája, mely vákuumszerűen vonzotta magához a valóságot tudományos igénynyel vizsgálni akaró fiatal magyar értelmiségieket. „A Gusti-iskola elképzeléseiben — írja Balázs Sándor — a monografikus szociológia végső célja: megalkotni az egész nemzetről kialakított, részletekbe menő szociográfiai atlaszt... Eképpen a nemzetismeret szociológiájának perspektivikusan nemzetiségismeretnek is kellett lennie.” Ezt a perspektívát azonban a munkálatok gyakorlati kivitelezése során erősen leszűkítették azok a preferenciák, melyek a falvak vizsgálatát előbbre helyezték a városokénál, a román népesség- csoportok kiválasztását pedig a nemzetiségiekénél. Mindez nyilvánvalóvá tette, hogy a magyarságnak magának kell nekikezdenie az égetően szükséges önfeltáró-önmegszervező munkálatoknak, beleillesztve saját nemzetiségismereti törekvéseiket a román államiság keretei között zajló nemzetismereti mozgalomba. Ehhez a magyar szociográfusok igen jelentős segítséget kaptak Gustitól csakúgy, mint munkatársaitól. A kapcsolat, illetve segítségnyújtás egyfelől személyes és közvetlen módon alakult, hiszen magyar hallgatók is tanultak a bukaresti professzornál és a terepmunkálatokból is kivették részüket, ezen túl azonban Gusti exponens folyóirata, a Sociolo- gie Románeascá rendszeresen foglalkozott a magyarok munkáival. De figyelemmel kísérték a román szociológusok a magyarországi szociográfiai hullámot is, és sorra recenzálták a legnagyobb vihart felvert alkotásokat, így Kemse község szociográfiáját, a Puszták népét, A tardi helyzetet. Jelentőségének megfelelően külön foglalkozik Balázs Sándor a nemzetiség-szociográfia és a Korunk kapcsolatával, részben a folyóirat és a mozgalom viszonyát, részben pedig a lapban megjelent társadalomrajzokat elemezve. A falu felé fordulást — amely tehát a romániai és magyar- országi szociográfiai mozgalomnak is legfőbb tartalmi jegye volt — kezdetben bizalmatlansággal fogadták a folyóiratban. A Korunk publicistái egyoldalúan csak az objektíve valóban meglevő réteg-érdekek kifejeződésére mutattak rá a falukutató értelmiségiek tevékenységében. „A Korunknak igaza volt az összérdekek kimutatás tekintetében — fogalmaz ezzel kapcsolatban Balázs Sándor — de ebből a kritikai viszonyulásból még nem derült ki, hogy az egyes egyéneket nem feltétlenül ez a kollektív érdek terelte a falu felé ... A Korunk lesújtó véleményébe ilymódon szektáriánus íz keveredett; az elhatárolódás a bálozó-kultúrelőadásozó faluzástól, általában a falumozgalomtól való elzárkózás hangulatát kerítette a lap köré.” Változás ebben a KOMINTERN 1935-ös kongresszusa után, a népfrontpolitika jegyében következett be. Gaál Gábor folyóirata saját álláspontot alakított ki a szociográfia társadalmi funkcióját, ideológiai tartalmát, illetőleg a műfaj tematikai-módszertani vonatkozásait illetően is, mégpedig elsősorban a magyarországi fejlemények alapján. Joggal hívta fel a figyelmet a szociográfiai hullám kialakulásával együttjáró ellentmondásokra és veszélyekre: a tényfeltárás hatástalan marad, ha a politikai gépezet azok kezében van, akiknek nem érdekük a változtatás — illetőleg a hatalom köny- nyen tud manipulálni egy olyan mozgalommal, amely megreked a tények egyszerű regisztrálásánál. A Korunk gyakorlati programjának igazi nóvumát a városi dolgozó osztályok létviszonyainak feltárása-megismerése jelentette, a szociográfia eszközeivel. Külön érdekessége ennek a törekvésnek, hogy Turnovszky Sándor Braun Róbert híres marosvásárhelyi vizsgálatát (Adatok a vidéki munkásság életéhez — Huszadik Század 1910., 2. kötet) ismételte meg az 1929-es körülmények közepette. Turnovszky és a Korunk ezzel megelőzte Gústiék későbbi tétova próbálkozásait a munkás-szociográfia terén. Nem volt azonban teljesen híján a Korunk a faluszociográfiának sem, s e téren is megjelent 65
