Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - SZEMLE - Hatvani Dániel: Alkotmánytól a veszélyes üzemig (Az Állam- és Jogtudományi Enciklopédiáról)
SZEMLE ALKOTMÁNYTÓL A VESZÉLYES ÜZEMIG Az Állam- és Jogtudományi Enciklopédiáról Ha a 60-as évek elején, amikor is engedtem az újságírói pálya vonzásának, maradok az eredeti végzettségem „kaptafájánál”, most bizonyára más szemmel tekintenék az idén megjelent Állam- és Jogtudományi Enciklopédia két hatalmas kötetére. Alighanem naponként kézbevenném, ha nem is bibliaként, de hasznos kézikönyvként; jogászi berkekben megkockáztatnék a művel kapcsolatos egy-két elmarasztaló megjegyzést, esetleg szakfolyóiratban recenzálnám; mindenképpen elfogult volnék iránta. így azonban, hogy az életnek nem a paragrafusokkal szegélyezett, ám olykor azoknál is kacskaringósabb meredélyeit járom, a laikus, de érdeklődő állampolgár nem feltétlenül hálás szerepe illene hozzám leginkább. Annyi tárgyilagossághoz ragaszkodván csupán, mely minden jószándékú írásműhöz szükséges, nem mondva le ugyanakkor nosztalgiáimról, melyek túlságosan újkeletűek ahhoz, semhogy csaknem két évtizeddel ezelőtt megtarthattak volna a pályán. A tételes jog számomra mindig is megtanulha- tatlannak tűnt. S mintha az enciklopédiaszerkesztői is érezték volna, hogy a hatályos jogszabályok gyűjteményei változatlanul a hivatalok, az igazságügyi szervek és az ügyvédi kamarák polcaira valók. Egy enciklopédiának más rendszerű ismereteket kell nyújtania. Igen ám, de még joghallgató koromból tudom, hogy a joggal kapcsolatban csak úgy általában, rengeteget lehet értekezni, ám az emberi elme egykönnyen utat téveszt a közhelyek hínárjában. Ez utóbbiak mindegyikének kiindulópontja, hogy az ember mindenestül bele van ágyazva a társadalmi szövevénybe, s még a legrobinzonabb hajlamú „magányos farkas” életét is jogok és kötelmek sora kíséri végig. Magam is vallom, hogy a társadalomkívüliség utópiáját azok teszik a magukévá, akik lemondtak az emberi viszonylatok humanizálhatóságáról. Korunk jogászának — amennyiben persze nem átall ragaszkodni értelmiségi mivoltához — végül is nincs más alternatívája, mint naponta cselekedni a javíthatóság reményében. E magasrendű kényszerpályát, noha legtöbbször eléggé áttételes módon, megrajzolja az Állam- és jogtudományi Enciklopédia. Teszi és teheti ezt azért, mert nem címszavak özönében, hanem önálló, tanulmányigényű fejezetekben „gondolkodik”. Ez utóbbiak állnak össze alfabéti- kus rendbe, így az első nagy címszó az Alkotmány-é, az utolsó a Veszélyes üzem-é. (Mintha csak az jutna kifejezésre — engedtessék meg itt a gondolkodásnak egyfajta szolid játéka —, hogy még az alkotmányosságra épülő jogrendszer is olykor a veszélyes üzemre emlékeztet . . .) S itt máris nem árt leszögezni valamit. Egy-egy jogrendszer bármennyire is a változó korok függvénye, bármennyire is az uralkodó hatalom megtestesülése — mint maga a szocialista jog is, mely nyíltan osztályszempontú —, szükséges, hogy korokon átívelő egyetemes emberi értékeket is hordozzon, s ezt alkalmanként ki is nyilvánítsa, azaz deklarálja. Súlyos történelmi tapasztalatok bizonyítják, hogy az a jogrendszer, mely nem vállalja nyíltan a humanizmus nemes elveit, az alvilág emberellenes tendenciái előtt nyitja meg a réseket. Ha szórványosan és esetlegesen is, ezek az elvek kinyilváníttatnak az enciklopédiában. Egy helyütt ezt olvasni: „A humanizmus elve áthatja a szocialista büntetőjog valamennyi rendelkezését. Jelenti elsősorban a büntető eljárás- i ban felelősségre vont személy emberi méltóságának, személyi jogainak és érdekeinek figyelembe vételét ... A szocialista büntetőjoggal összeférhetetlen a megtorlás, a bosszú, a puszta fizikai szenvedésokozás, az emberi méltóság megalázása. . .” Megnyugvásunkra szolgálhat az ilyenfajta nyílt beszéd, azok számára is, akiknek csekély az esélyünk arra, hogy a vádlottak padjára kerüljünk. Á törvénytisztelő állampolgárok biztonságérzete ugyanis a társadalmi stabilitásnak nem kisebb feltétele, mint a gazdasági egyensúly. Egyébiránt az is közhely, hogy a jngi megfogalmazásban a szóhasználatnak is jelentősége van. Annak is tehát, ha a humanizmus előtt nincs ott minden esetben a „szocialista” jelző. Mindig kényelmetlenül érzem magam, amikor kísérlet történik a szocialista és az egyetemes emberiesség szembeállítására. Holott a kettő azonos gyökerű — ennek is, annak is az emberi lét mindenek- fölöttiségét, átszámíthatatlanságát kell vallania —, a különbség „csak” annyi, hogy a szocialista humanizmus mélyebb, konkrétabb és aktivizál- hatóbb, mint az egyetemes. Aktivizálhatóbb, mondom, s szóhasználatomban ez távolról sem azt jelenti, hogy „harcosabb”. Lévén, hogy a harc civilizált emberi lét kivételes és kényszerű állapota. Bármelyik címszóba is olvassunk bele, friss és elgondolkodtató ismeretek sokaságával szolgál az enciklopédia. Itt van mindjárt az Alkotmány. Hol vagyunk már attól a régi, mechanikus felsorolástól, hogy az egyik alkotmány burzsoá, a másik meg szocialista! Illik tehát tudnunk arról, hogy Nyugat-Európában a második világháború befejeztével, a fasizmus alól felszabadult országok legtöbbjében ún. szociális alkotmányt hívtak életre. Ezek leghaladóbb fajtái az ún. átmeneti (értsd: a szocialistához közelítő) alkotmányok. Ilyen a francia és az olasz alaptörvény. Ezen alkotmányok kimunkálásában már erőteljesen részt vettek a munkásság demokratikus fórumai is. Ezen alkotmányok olyan demokratikus intézményrendszert 63
