Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - DOKUMENTUM - Ódor László: Az erdélyi költők első antológiája
Újság két munkatársa), Serestély Béla és a paraszti plebejusságában éppen osztályosán lázongó Bartalis János felvételét ajánlja, tudatosan bővíti az elküldött listát: a kísérő levelében megírja Farkasnak, hogy következetesen kívánja vállalni a továbbiakban is a csoportérdekek fölötti véleményét, hogy ellensége minden helyi torzsalkodásnak, kicsinyes klikkesdinek: „Tanácsokkal — írja — mint az erdélyi irodalom egyik eklektikusa — szívesen szolgálok bármikor. Párt-véleményt sosem fogok adni.” A pártatlan véleményt Farkas tehát nem fogadta el. Az Áprily-emlftette négy név közül a legjelentéktelenebb Serestély Bélát veszi föl a bemutatott erdélyi költők közé. Őt is feltehetően azért, mert utóbb Kristóf György is ajánlotta. Kristóf még Jánossy Bélára, Reményik pedig Farczádi Sándorra hívta fel a szerkesztő figyelmét, így nőtt az antológiában szereplő költők száma a tervezett tizenegyről tizennégyre: (zárójelben a közölt versek száma) Áprily Lajos (14), R. Berde Mária (6), Farczádi Sándor (7), Finta Gerő (8), Finta Zoltán(6), Jánossy Béla (4), Nagy Emma (10), Olosz Lajos (11), Reményik Sándor (16), Serestély Béla (5), Szentimrei Jenő (5), Szombati Szabó István (13), Tompa László (12),Walter Gyula (6). V. A névsor s az antológia Áprily negligált ajánlásaival nagyjából teljes is lett volna. 1924 nyarát Farkas átlevelezte, s novemberben a kötet nyomdába adása előtt nekiült, hogy a sokféle tanácsból, vélekedésből, nyilatkozatból kialakult erdélyi irodalom képét megrajzolja a néhány oldalas bevezetőben. Maga a szöveg nem volna jelentős, de a zavaros, szemléletileg elbizonytalanodott kor érdekes dokumentuma. Vergődik a reális helyzetre ébredő erdélyi romániai és a változást átmeneti stációnak tekintő magyarországi felfogás között. Másképpen eklektikus — mint saját szavai szerint — Áprily: nem összeötvöz, hanem összekuszál. Erdélyi irodalmi szemléjének e bevezető néhány lapján többször is önmagát cáfolja meg. A kor lényeges kérdéseiben is. Először tagadja egy kisebbségi körülmények között funkcionáló magyar részirodalom létét, vitatja az erdélyi irodalom különállását és autonóm fejlődésének a lehetőségeit: „ennek a magyar irodalomtörténetben nincs hagyománya” — írja. Abban reménykedik, s ez 1924-ben széles körben elterjedt, mondhatni közreménység volt, hogy „a teljesen különálló erdélyi irodalom hamarosan már csak irodalomtörténeti epizód lesz.” Ezek után meghökkent hosszas bizonykodásával, hogy „erdélyi lélek” történetileg is létezik, s megfogalmazza a transzszilvánizmus Magyarországtól elválasztó különvalóság- tanát, mely szerint az „erdélyi lélek jelei”, melyeket „a háború előtt Budapest nivelláló hatalma már-már eltüntetett, most újra érvényesülésre jutnak”. Feltehetően a később nyíltan is képviselt antiszemitizmusában írja le az erdélyi irodalmat a „budapestivel” profánul szembeállító zárósorokat: „Formában az erdélyi költészet nagy gazdagságot mutat, újat azonban nemigen hozott. Költői nyelve felfrissülést jelent, mert nem befolyásolja már színtelen fővárosi nyelv, hanem közel áll ősforrásához, a néphez.” VI. A kötet szellemét azonban nem az eklektikus, különböző vélemények hatására összetákolt bevezető adta meg, hanem maga a közölt anyag: az Erdélyben gondosan mérlegelt lista költői és a Berlinbe elküldött verseik. 1924-ben Erdélyben a szellemi és érzelmi intervallum ideje már lejárt: az erdélyiek tényleges költői értékeikkel akartak jelentkezni, bemutatkozni. Farkas Gyula szívesebben vette volna tőlük az árvaság, mint az önállóság hangját. A kötet élére az alfabetikus sorrend szerint Áprily került, s a 59
