Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Tóth Tibor: Japán utazás

akkor már jönnek, és faggatni kezdenek. Ugye, nem azért, mert az ilyen útra csak azok mehetnek, akik mellényzsebből kifizetik az ötvenezer forintot?

— Az édesapját baleset érte. Maga miatt. Nem rázta ez meg? Nem gondolt rá ezek után, hogy mégis lemondja az utat?

— Hallgat?

— Engem a szüleim kiskoromtól fogva toltak, taszítottak fölfelé egy lépcsőn. Azt mondták: eredj, azt akarjuk, hogy fönt légy. Hát most fönt vagyok. Menjek vissza. Akkor miért biztattak eddig? Vagy hazudtak? Becsaptak?... Az előbb az apámat kérdezte. Igen, bent fekszik a kórházban. De az orvos azt mondta, az agyrázkódást két hét alatt kifekszi, a lábára meg gipszet tesznek, azzal fog tudni járni is. Ha akar a repülőtérre is kijöhet majd. Mondja, nem győzelem akkor mégis az én japán utam? Tudom, kegyetlen dolog, de apa két hét múlva kijön a kórházból, én pedig szépen felülök a tokiói gépre, és elrepülök. Mert. . . mert ez a lépcsőfok következik az életemben. Hát... ennyi az egész.

(A KÉT SZÜLŐ A REPÜLŐTÉREN)

— Jól vagy, apa?

— Jól, jól, csak ...

— Csak?

— Csak egy kicsit izgulok.

— Jaj, én is. Nagyon ... Nem bántad meg, apa?

— Hogy kérdezhetsz ilyet? Fél évig gürcöltem ezért a pillanatért. Hát kell annál nagyobb boldogság, hogy neki teljesült a vágya?

— Nem is integetett, mikor beszállt a buszba.

— Talán . .. elfelejtette a nagy izgalomban ...

— Talán . . .

— Talán.

— Nem fáj a lábad?

— Nem.

— A fejed se?

— Az se.

— Te!

— No?

— Nem kellene taxival hazamennünk? Mégis könnyebb lenne.

— Hova gondolsz? Belekerülne vagy ötven forintba!

Kiskunhalasról szóló szociográfiát — szerkesztéstechnikai okok miatt — e számunkban nem adunk közre; a sorozatot következő számunkban folytatjuk. (A szerk.)

43