Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Halmos Ferenc: Nem aktuális (Dokumentum tíz részben)
SZERZŐ: Ezt neki is észre kellene venni. .. JENŐ: De elsősorban nekünk kellene. Úgy kellene rendezni, hogy tényleg maradjunk a napi nyolc óránál. Hisz ezért a nyolc óráért harcoltak évszázadok óta. Nem lehet ezt anyagiakkal ellensúlyozni. Túlfeszített ez így. Például csinálunk havi tervet, 10 milliót. A következő haviterv 12 millió. De már a 10 milliót se simán csináltuk meg, hanem a hónap végén anyait-apait, amit még lehetett belepréseltünk. És most mi lett a következő lépés? 12 millió. És mi a vége? Hogy 10 800 ezernél már összecsináljuk magunkat kínunkban, hogy meglegyen. A következő haviterv ennek ellenére 12 millió 500 ezer. Hát ezt, hogyan tudod megcsinálni? Csak erőlködünk. És mivel tudjuk erőltetni? Célprémiummal, túlórával, és megint túlórával. Átvinni a másik hónapra a kifizetést, visszahozni az előző hónapról. De ez a folyamat a végtelenségig nem mehet. Megmondom őszintén: az emberek hajlamosak arra, hogy egy kampányt végigvigyenek. Azt mondják például, ebben a hónapban a műhelynek le kell tenni a tervet. Az emberek ezt megértik, amit tudnak, megtesznek. Csak az a baj, hogy túl gyakran ismétlődik ez a kampány. Eleinte negyedévenként, aztán kéthavonta, most meg már állandósult a túlórázás. Az anyag szakítószilárdsága is olyan, hogy egy darabig, amíg képlékeny, nyúlik, aztán elszakad. De mi csak nyújtjuk. Ez nem megy a végtelenségig sem fizikailag, sem szellemileg. Az ember felmondja a szolgálatot, mindenre érzékenyebben reagál, és a munkáját sem tudja már úgy elvégezni. A sok távoliét a házastársakat is eltávolítja egymástól. Ez is visszahat a munkára. És akkor mi történik? Lehet egy baleset, mert a figyelem elvonódik, lehet egy válás, vagy mit tudom én. A túlfeszítés soha nem lehet hasznos. SZERZŐ: Ki erőszakolja mégis ezt a túlórát? JENŐ: Most mit mondjak neked? Tudod te azt... Nézd, tudjuk, hogy a következő havi program nem reális. Tudod? Én is tudom. Olyan számokat hoznak le a programból, ami nem megvalósítható. Már eleve úgy indulunk a hónapnak, hogy megint hajrát kell kivágni, és akkor is csak bizonyos százalékát tudjuk teljesíteni. Van egy csoport, megvan a normájuk. Ezzel a csoporttal, ezzel a létszámmal, ha mindenki megcsinálja a 110%-ot, akkor elérünk 2000 normaórát, de tőlünk — hogy a terv meglegyen 2900-at, vagy 3000-t követelnek. Ezt próbálják behozni a túlórákkal. Benn élek az üzemben 15 éve. Látom, soha nem érjük utol magunkat. Nincs rá ember, gépcsoport, az ég világon semmi. És minden hónap így indul. SZERZŐ: Az emberek mégis csinálják. Te is . .. JENŐ: Senki nem akar fekete bárány lenni. Ha nem csinálnánk, talán befolyásolná a következő dolgokat. Meg ezt a munkát mégis csak el kell végezni valakinek, ha nem is nagy perspektíva. SZERZŐ: Ezt hogyan érted? JENŐ: Véleményem szerint, ha egy normális gondolkodású ember megérti, hogy erre van kárhoztatva, hogy az ő képességei, lehetőségei eddig érnek, fejlődni már nem tud, mert se lehetősége, se módja, se akarata, se energiája, se ideje nincs erre, milyen perspektíva ez? Gondolkodjunk csak az ő fejével! Előtte áll még 15, vagy 20 esztendő, és neki ezt az időt így kell végigcsinálni, végigélni. Mondjuk ő edző lett, és neki húsz éven keresztül még ott kell lenni a kemence mellett, és edzeni a fúrót napi nyolc, tíz vagy tizenkét órában. Szabad szombaton, vasárnap. Abban a 40—50 fokos hőségben, abban a sópárában, abban a ciángőzben és így tovább. Ahhoz, hogy ezt megváltoztassa, ahhoz ezt, meg ezt kellene tennie, de arra már nincs energia, erő. 36
