Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Jékely Zoltán: Szemtől-szemben az ötödik macedón légióval (elbeszélés)
csák, rókaorrú márnák és pocakos, hájfejű pontyok ugráltak elő, s láthatólag jól mu látták abriktolásunkon. Vérbeli halász létemre nem állhattam meg, hogy kő után ne kapjak: kiszemeltem magamnak a legördögibb pofájú, vicsorgó csukát. De Berekméri megelőzött s kaszája nyelivel akkorát vágott a kezemre, hogy azt hittem, többet sosem mozdíthatom meg. — Nem férsz el attól az ártatlan állattól? — förmedt rám. Majd szelídebben folytatta. — Különben is, te már csak voltál halász! S ti is mind, akik itt vagytok, elbúcsúzhattok a halászattól. Fogadjátok meg, hogy soha többet nem vesztek horgászbotot a kezetekbe! Ha vonakodnátok, egyet suhintok, s fejetek, halaim prédájául, a tóba pottyan!... Mi mást tehettünk volna? Megadással hajtottunk előtte fejet, ahogy a védtelenek mindenkor a zsarnokság előtt. Ám magunkban fondorul azt gondoltuk: ha horgászbotot nem is veszünk többé kezünkbe — de hálót, azt igen! S ha az nem volna, hát halászunk mi kézzel, sőt, szigonnyal is: az a legizgalmasabb mesterség! így véltük kijátsztatni a Berekméri bőrébe bújt Halált... „Berekméri”-t elragadta olcsó diadala. Különös paprikajancsi mozdulatokkal hízel- gett párthíveinek, a körülöttünk úszkáló, tátongó, fenyegető szörnypofájú halaknak, s közbe-közbe nagyokat pöccintett rajtunk kaszája nyelével. Hatalmában voltunk, tombolhatott. — Otthon asszonyotok gürcöl, gyerkőcötök éhezik, s ti naphosszat kujtorogtok vad berekben, nádon-éren! Szegénylegény módjára lopjátok a napot, s hurboljátok a drága cipőt, ruhát. Sintértanyán dáridóztok! Cigánynék öröme vagytok! Hutiray felhorkant a szívenütő szózattól; Májerkó lesunyt fővel szipogott, mint egy óvodás, engem undorító friss emlékek rohantak meg: urológushoz szerettem volna rohanni... De Berekméri egy ponton elszámította magát: nem számolt a boszorkány-tündérek, vagy tündér-boszorkányok varázserejével, azzal a hatalommal, mely velem az imént egy élemedett szipirtyó éverlaszting bájait kóstoltatta meg, s mely Hutirayból, fiatal házas létére, percek alatt dürrögő fajdkakast csinált... Mihelyt a „cigányné” szó kiszaladt a száján, még nagyobb fényesség támadt, csupa lila lobogás, suhogás, és egy- szercsak előttünk termett Násztázia tündéralakja. Keblei a selyempruszlikból kibuggyanva kínálkoztak csókra; mellbimbói, mint a kárbunkulus piroslottak; földet- seprő rokolyája közepén végig vala hasítva, s minden lépésre kivillantotta bársonyos, néger táncosnő combjait. Berekméri sarkonfordult, fejét válla közé húzta s úgy elsunnyogott, mintha ott se lett volna. Az élet, íme, győzedelmeskedett a halálon. — Ébredjenek! Nem hallják? Upre, fel! ha kedves az életük! Apámék bekáfoltak, s mind alusznak. De ha felébrednek, jaj magoknak! — ciccegett, s néma, ijesztő kézmozdulatokkal adta tudtunkra, mi várna ránk. Kezében égő gyertya; úgy hajolt Hutiray fölé, mintha gavallérja már halott volna, s elsőül ő vállalná a testvirrasztást. Számomra érthetetlen „macedón” nyelven suttogott a fülébe forró szavakat, csókolta, falta a nyakát, a szemét, míg csak Hutiray fel nem emelte a fejét, mint Lázár a sírban ... Ekkor döbbentem rá, hogy voltaképp már néhány perce én is ébren vagyok, tehát Berekméri különös jelenése bizonnyal álom volt. Násztázia gyertyájának fényében körülnéztem. Nyirkos boltozaté pincében voltunk, gombás, korhadt, óriási ászokfák közé dobálva, két, legalább 5000 literes hordó tövében . .. Meg akartam dörzsölni a szemem — de kezemet meg se tudtam billenteni: össze 20
