Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Jékely Zoltán: Szemtől-szemben az ötödik macedón légióval (elbeszélés)
volt kötözve valami kemény kötéllel, s még külön a derekamhoz és a lábamhoz is odaerősítették. Násztázia szaporán oldozni kezdte Hutiray bilincseit, s a fickó, mintha csak ezt várta volna, úgy magához rántotta, hogy jó tíz percig várhattam, amíg rám kerül a sor ... Az elvetemültek abban a hiszemben, hogy mi alszunk, vagy talán már dögök is vagyunk, átadták magukat a legvadabb szeretkezés örömeinek. Többszöri köhintéssel voltam kénytelen őket figyelmeztetni — amikor Hutiray másodízben is fel akart támadni — hogy mi is a világon vagyunk. Hutiray erre káromkodva feltápászkodott, s köteleimet Násztázia segítségével hamarosan eloldotta. Csak amikor már ülőhelyzetben próbálgattam meggémberedett tagjaim, vettem észre, hogy „kötelünk” ugyanabból a sodronyból való, amellyel arra az átkozott téglára hurkot vetettek. . . Azután sürgősen hozzáláttunk Májerkó ébresztéséhez. Szegény öregfiú félarca elég roncsolt és vércafatos volt. Tán szemét is megsérthette a tompa bunkócsapás, mely nekem — hála vastag halászkalapomnak — csak kisebb agyrázkódást okozhatott, Hutiraynak pedig valami felelőtlen, szemérmetlen telhetetlenséget. Künt, valahol a vacsoracsillag alatt, hosszan rikoltott a bagoly, s közelünkben, a pincevízben kísértetiesen tutult egy földibéka. — Halok meg! —jelentette ki Májerkó önérzetesen —s magyarázatképp hozzátette: — Tudniillik elveszett: pro primo a drága botom, pro secundo a drága szemüvegem! És toporzékolni kezdett, hogy ő addig el nem indul, amíg azt a két szent tárgyat elő nem kerítjük neki. — A rabló istenüket! Örökké csak a patikába járjanak a szemüvegemmel! — ordította vicsorogva. — A botoddal törődsz? — sziszegtem rá. — S a szemüvegeddel? A szemed világába kerülhet a legkisebb nesz is! Tudod mi várna ránk, ha Szent Anasztázia nem könyörül? Jó nagy római tégla a nyakunkra szép antik betűkkel: Légió Quinta Macedonica! Májerkó beleborzadt, keresztet vetett, s megrázta magát, mint vízből kimászó kutya. — Erre, erre! — emelte magasra a gyertyát Násztázia, s mi botorkálva haladtunk nyomán, az óriási koporsók roncsaihoz hasonlatos korhadt ászokfatörmelékben. — A drága angol botomat! — hörögte Májerkó. — A szemüvegemet! Rablók, orgyilkosok, csiszlikek! — s vaksin csoszogott mellettem a kijárat derengő fényhasábja felé. Nemsokára, odakünt, a rom-udvaron túl, a virradat fényében Násztázia és Hutiray árnyéka eggyéolvadva imbolygott előttünk a hepehupás, gübbedős mezei úton . . . A fiú halásznak nem volt valami szerencsés — de ezen az átkozott kiránduláson mégis az övé volt a legjobb fogás. S ha már megfogta — a róka-fogta csuka s a csuka-fogta róka elrettentő példázata! — nem akarta, vagy nem tudta elereszteni. Nem sokat törődtek velünk, s mi se velük. S egyszercsak látjuk, hogy — egy futamodásnyira Rózsa Sándor sírhelyétől — besodorják egymást egy hosszú földszintes fogadóba. Hasztalan kiáltoztunk utánuk. * * * A hajnali vonat végre bedohogott az állomásra. Úgy rohamoztuk meg, mintha a világvégére indulnánk, nem a közeli Kolozsvárra. Egy kanyarodónál kihajoltam a vonatablakon. A folyó ott csillogott alattunk, a kelő nap piros ragyogásában. Sima tükrét itt is, ott is gyűrűs csobbanások tördösték meg, vadászó és táncoló halak jókedvű jelenései. Amott, valahol a domb mögött, 21
