Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - Jékely Zoltán: Szemtől-szemben az ötödik macedón légióval (elbeszélés)

jébe, s fantáziámban életre kelt egy múltszázadi falkavadászat hazatérő pecéreinek és hajtóinak tarka kutyáktól körültáncolt, vidám hada.

Buffáné hirtelen mintha megfagyott volna. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, aztán olyan tekintettel, mely a legsötétebb fenyegetéssel felért, rút öleléséből kiengedett és kipenderült az ajtón.

Menyus hegedűjén megállt a vonó, mint a szakács keze Csipkerózsa kuktájának arcán.

Násztázia szinte szűkölve iramodott fel a sutba; Hutiray hiába kapdosott lenge selyemszoknyája után.

A halálraítéltek tanácstalan rémületével bámultuk egymást.

— Az Ötödik Macedón Légió! — hangzott Májerkó vészkiáltása. Felkapta súlyos batyuját, drága botjait s kilépett az ajtón. Hutiray is egy-kettőre felcihelődött s rángatott maga után engem is. De lábaim alig-alig engedelmeskedtek a jó fiú segítő akaratának. Mintha erős enyv, vagy valami csiriz tapasztott volna a nyolcszögletű kőlapokhoz; vagy mintha mázsás ólom volna halászbakancsom talpába rejtve: alig- alig vánszorogtam.

Abban a pillanatban, amelyben az ajtón kiléptünk, három-négy sötét árnyék omlott reánk. Néhány percre látni véltem magam előtt egy tagbaszakadt, kurtabekecses, vadászkalapos, bilgericsizmás alakot; ragyavert arcából őrület tüzében égő, gonosz szem villogott. Mögötte cingár, bőrbujkás legény fütykössel hadonászva vicsorgatta fogát; mögöttük felemelt furkóval egy harmadik ólálkodott, meg egy öreg, nagy- szakállú, támadásra készen ...

Még annyit láttam, hogy Hutiray védekezőleg szeme elé kapja a karját, vastag bot zuhan felé, majd irtózatos kiáltás harsant — aztán forró marok csapott a torkomra, dögletes lihegés bűze fojtogatott — s vége lett a világnak.

... A homályba, mely időtlen idők óta körülvett és alaktalan látomásokat kínált, a magasból hirtelen, mintha színházi reflektor lökte volna, zöldes fény tölcséresedett; közepéből lassan kibontakozott egy madárijesztőszerű alak, majd hatalmas, könnyed bakugrásokkal nyomult felém. Vállán hanyag könnyedséggel felvetett rongyos köpeny s egy hosszú karó, melyet az első pillanatban, természetes reflexként, horgászbotnak véltem, és csak amikor az alak közvetlen közelembe ért, vettem észre, hogy — kasza. Úgy van, a vándor elfent pengéjű, rozsdás kaszát suhogtatott felém! Köpenyegének egyik szárnyát arca elől elrántotta — s ki volt más, mint a titokzatos hajnali útitárs, Berekméri, az öreg halász? S ha netalán kételkedtem volna, ennek mara- dékja is eloszlott, mihelyt ismerős hangját meghallottam;

— Ti azt hiszitek magatokról, hogy halászok vagytok! Bibliai példázatok szelíd, békeszerető férfiainak pózában tetszelegtek magatok s a világ előtt? Pedig nemhogy horgászok, de még csak halak sem, csupán nyomorult csalétkek vagytok, vergődő férgek a halál horgán ...

Akkor már mellettem voltak szerencsétlen társaim is; valami feneketlen mocsárból, tán a „horgász-fertőből” látszottak elővánszorogni; csatakosak és zöldes-sárgák, szakálluk iszalagból nőtt, kezük ujjai közt úszóhártya feszült... Szájtátva, dideregve hallgatták szörnyű leckéztetésünket.

— Olyanok vagytok, mint a vakul mászó, nászrameredt földigiliszta: minden ízetekben egy ostoba célért kúsztok vacogva az élet vizének partján s közben nem veszitek észre, hogy víznél sebesebben suhamlik a lét; rücsködöstök, aszalódtok, míg csak horgát hátulról nyakatokba nem akasztja a halál...

Berekméri, szörnyű szerszámával fenyegetőt suhintott fejünk felett.

A poshadt tóból, melyből barátaim fejüket az imént riadt békák módjára kidugták, most vigyorgó halak: krokodilpofájú, rezeshátú csukák, kínai-bajszú, hapsantó har.

19