Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Jékely Zoltán: Szemtől-szemben az ötödik macedón légióval (elbeszélés)
Buffáné nem esett kétségbe; néhány percig egyedül járta tovább, aztán csak lerántotta Májerkót a pádról és mint a forgószél, magával sodorta. Szegény cérnakáplár öreg-fiú visszeres lábszárai meg-megroggyantak a nagy igyekezettől. Szemüvege leesett, haja szemébe omlott, arcára kényszeredett vigyorgás fagyott. A kicsi muzsikusról már nem is esőié, hanem verejték patakzott. Az igazi művészek révültségében, sámáni tránszban húzta, egyre húzta. . . A nyiszitelés, cincogás, húr- pattogtatás apránként mindnyájunkat magával ragadott, megbolondított. Tudtam, én sem kerülhetem el sorsomat; Buffáné hamarosan ráun Májerkó ügyetlenkedésére és engem ránt magához a fergeteges táncba! — Ezért, hogy bátorságot igyam, harmadszor is számhoz emeltem a fületlen Alt-Wien csészét, melyből valaha minden bizonnyal Károlina és Auguszta bárónők szürcsölgették az ebéd utáni feketekávét. Buffáné honnan, honnan nem, talán a rozoga mángorló mögül, néhány különös formájú, csak régesrégi fényképeken és családi festményeken látható tollas és fátylas női kalapot rántott elő: egy fűzőid szalmakalapot, melyen kissé pókhálósán ugyan, két kis műparadicsommadár ékeskedett, előkelősködő, delnői mozdulattal illesztett kócos-mocskos ősz kontyára; egy másik, nagykarimájú, lila bársonykalapot pedig, melynek szélét helyenként alaposan berovátkolták az egerek, artistamozdulattal hajított a leány felé. Hutiray elkapta, s egy kalaposnőnek műve fölötti elégedettségét megjátszva, kac- kiásan helyezte el a leány nyomott, ősemberien alacsony homlokán; s ahogy ez a fejét tánc közben ide-oda vetette, vele izegtek-mozogtak a csodálatos lila kalap drótszárú virágai is. De szemem nem ezekre, hanem Násztázia rezgő kebleire, suhogó derékig felcsapó szoknyájára, s az alóla mutatkozó combokra tapadt... — Hölgyválasz! — rikkantotta el magát az igáslóként izzadó Májerkó; ettől remélte le- és megváltását. S bennem megcsillant a remény, hogy a vérpezsdítő Násztázia — hisz rám-rám kacsintott — velem váltja fel Hutirayt. De hiába. Buffáné a következő pillanatban elémdöccent, s kiálló két szemfogával a lehető legbűbájosabban rámvicsorogva, vállamnál fogva magához rántott. — Művész úr, ez a tánc a mienk! — hörögte forrón a fülembe. Részegen az ember sokat elbír. De Buffáné közelségétől holtan is hányingert kaptam volna. Mintha egy szemétdombon rothadó kelkáposztával perdültem volna táncra. Csodáért fohászkodtam, valami égi közbelépésért, valami jóért, vagy akár rosszért — mert már úgysem érhet ennél szörnyűbb csapás. Nem tudtam, hogy rimánkodásommal és lázadozásommal csak a sors még nagyobb és förtelmesebb haragját zúdítom magamra ... Vagy tíz percig rophattam idétlen táncunkat a nagyon is átlátszóan viselkedő fehérnéppel, amikor, teljesen megmagyarázhatatlanul — talán Násztáziára ajzott állapotomnak tulajdoníthatóan — az undor és utálkozás hirtelen ellenkező végletbe csapott át. Már csak önmagámtól undorodtam, de ellenállni nem voltam képes. A pókhálós kamaraajtó megnyílott előttem és a közeli ocsmány gyönyörűség reményében szinte félholtan rogytam az alacsony hordón terpeszkedő csábító szörnyeteg ölébe. S mintha erkölcsi érzékem csődjével egyidőben időérzékem is felmondta volna a szolgálatot. Amikor végre újra a konyha hamvadó tüzének s petróleumlámpásának fényébe kerültem, a mosópadon pihenő s Nasztáziát kétfelől szorongató barátaim röhögő, megvető tekintetével találtam szembe magam. — Várjatok csak, várjatok! — vigasztaltam magamat. ■— Előbb-utóbb rátok is sor kerül, mert én e szörnyű étvágyú két- fogú némber félfogára sem voltam elég! .. . Hirtelen kutyaugatás, dörmögés, dühös férfihangok robajlották bele az udvar csend18
