Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Jékely Zoltán: Szemtől-szemben az ötödik macedón légióval (elbeszélés)
radványok — s néhány egyéb levitézlett urasági bútordarab... A hatalmas, sütő kemencéhez hasonló tűzhelyen lobogott a tűz és két égett bundájú macska meresz tette szemét a különös látogatókra. Letelepedtünk valami mosópadra és cigarettára gyújtottunk. — Hát maga, jó asszony, mióta lakik itt? — kérdeztem, hogy valamivel megoldjam a hangulat zavarát. Az asszony elmondta, hogy a járási állategészségügyi hivatal tavaly ősszel költöztette ide az urát, Buffa Demeter gyepmestert, családjával és három segédjével együtt, hogy az elmenekült gróf kirabolt hajléka ne maradjon éppen lakatlanul. A régi sintér- telep bennebb volt a város határában — magyarázta —, de azt valami repülőgép a magasból katonai célpontnak nézte, s bombákkal úgy megpotyolta, hogy a tanya kutyástul-macskástul eltűnt a föld színéről... Aztán ő is kérdezősködött s mi válaszolgattunk, elmondván, kicsodák s mi járatban vagyunk. De mintha válaszunkra rá sem hederített volna! Valamin törni látszott a fejét, s minduntalan Májerkó tarisznyájára pislantott. Végre kikottyantotta a kérdést, amely már régóta fúrhatta az oldalát: — Ha meg nem sértem az urat: azt a nehéz téglát ugyan hova cipeli? Mielőtt Májerkó kitáthatta volna a száját, sikerült néhány kacsintással észbe ka- patnom. — Hova? Hát a múzeumba! — vágta ki fontoskodva. Ő egyetemi tanár, mondta, ez római tégla, megvan kétezer éves is; Trafán császár macedón téglavetői égették ilyen szép pirosra . . . — Ahá, most mán értem — bólogatott ostobán az asszony. — Akiknek az a fájin dohányuk volt a háború előtt!... Isze’ ha gyűjti, vihet innét, amennyit elbír! Itt né, a bejáratnál van egy szekérre való. Hozok én az úrnak mindjárt hármat is! Azzal felkelt s buckás farát önérzetesen döcögtetve, kisirült az ajtón. Barátaim, szemükben rémült kérdezéssel meredtek reám. — Kitaláltátok! — suttogtam. — A gyilkos itt lakhatik ebben a romban! Azokat a téglákat én már bejövét észrevettem ... Meg kell játsszuk, hogy mit sem sejtünk! Mert könnyen kutyafogó hurokba kerül a nyakunk! Ekkor a nagy kemence padkáján, hátul, a kucikban, valami motoszkálás támadt s a félhomályból felsőtestével hirtelen kiemelkedett egy valószínűtlenül szép nőszemély. — Hát maga mit csinál ott lelkem! — álmélkodott Májerkó. A válasz bődülésszerű, hosszú ásítás volt, melyet a száj elé tett s mozgatott kéz „decrescendu” dallammá modulált. — Majd én lesegítem — pattant oda Hutiray és jobbját felnyújtotta a tünemény felé. — Legalább szépet álmodott? — Csak aludtam — nyújtózkodott az nagykéjesen, megropogtatván hosszú, karcsú derekát. Megint ásított, mint egy gyönyörű fiatal állat, és végignyalta elefántcsontszínű fogsorát. Előbb meztelen lábszárait lógatta le. Aztán kezét huncut mosoly kíséretében odaadta Hutiraynak s könnyed szökelléssel huppant közénk. Duzzadó kebleit shottish-selyem blúz takarta, azon alul bokáig érő, ódivatú, fodros selyemszoknyát. Nyakában hármas gránátgyöngysor, egyik karján széles arany-, másikon fekete omail- karperec, fülében vércsepp alakú gránát fülbevaló . .. Alaposan végignéztem, s esküdni mertem volna, hogy ruháit és ékszereit valaha grófkisasszonyok viselték ... Ismétlem, valami felséges állatra emlékeztetett, s ennek termetén kívül ragadozó, agyaras fogsora s abnormisan lapos homloka volt az oka ... — Nem kapok egy cigarettát? — jártatta meg rajtunk forró, bársonyos tekintetét, majd hálás és kacér nevetéssel nyúlt Hutiray ezüsttárcájába. Mielőtt Hutiray elázott gyufája meggyúlt volna, a kemencéből parázsló facsonkot ragadott ki s arról gyújtott rá 15
