Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - Jékely Zoltán: Szemtől-szemben az ötödik macedón légióval (elbeszélés)

— A néném hol van? — kérdezte s tekintete nyugtalan madárként járta be a tágas homályos konyhát.

Künt valami kopácsolás hallatszott. Nyugodtan mondhattam:

— Nem hallja? Fát aprít odakint.

Májerkó megtoldotta: — Nem is jön bé, míg tégedet mindhárman végig nem csókoltunk! Gyere az ölembe, szentem! Én vagyok a legöregebb, hadd legyek én az első! . ..

A harapnivaló eleven csokoládészobor ekkor váratlanul térdre vetette magát Májerkó előtt! Csapzottszőrű, visszeres lábát átölelte, s félig sírva, szipogva hadari rimán- kodásba kezdett:

— Drága nagyságos urak, a Szűzmáriás Istenre kérem, vigyenek el engemet ebből a rablóbandából, a Jézus szent szívére könyörgöm, mentsenek meg! Nem kívánom ingyen, meglássák, van nekem mivel fizessek az uraknak!

Az ígéretet nemcsak az antik ékszerekre lehetett érteni.

Májerkó ezt zavart mekegéssel nyugtázta, egyszersmind tanácstalanul kérte segítségünket. Meztelen térdein forrón dolgoztak már a töredelmes kezek.

— Nem értem; miféle rablóbandát emlegetsz? — kérdezte, s reszkető, kifeszített tenyérrel tolta Hutiray felé az esdeklőt.

— A néném! S Apám! S Nyíkuláj, s Kalános Vaszi! Mind a tömlöcben végzik, mint Rózsa Sándor! Én nem akarok velek tartani! Meg tudnám keresni a kenyeremet becsülettel is!. ..

Rémülten néztünk össze ... A csodálatos, könnyfátylon át is mélytüzű, lilás-kék, mandulavágású szempár a megbánás és bűntudat könnycseppjeivel, valami nagy büntetés irtózatában tekintett fel reánk.

Ekkor, titokzatos sugallatra, felkaptam Májerkó tarisznyáját s a nagy téglát a leány elé tartottam.

— Ismered?

A leány szeme elé csapta a két kezét s jajveszékelni kezdett.

— Áj-váj!... Ezt kötték vót a bérlő úr nyakába, amikor a vízbe dobták! Ő szegény jó úr hazajött a lágerből még a tavaly novemberben, szép fáin bőrkabátja volt, sarkig érő, arra fente apám a fogát, derékben elvágta, máig is büszkén viseli . .. Csak megcsapták a fejit egy vasrúddal, amivel a kutyákat szokták s vitték bé a pincébe . . .

— Egy nyikkanást se többet! — toppantottam. — Elviszünk innét, ne félj! De meg ne tudja nénéd, hogy valamit elmondtál! S most mássz vissza gyorsan, a sutba!

Szipogva,szortyogva, kézfejével orrát-szemét törölve engedelmeskedett. A megbabonázott Hutiray, lovagiasság színezetével, szoknyája alá nyulkálva taszigálta fel.

Mielőtt haditanácsot tarthattunk volna, hogy az „Ötödik Macedón Légió” várható támadására hogyan készüljünk fel, Buffáné bedöccent az ajtón; de nem egyedül. Egy hozzá hasonlóan törtderekú, kengurulábú, rongyos,vézna fiút húzott maga után: mintha a száján köpte volna ki. A fickó hónya alatt viaszos vászonban hegedűt szorongatott. Valahonnan a városból vergődhetett haza: tetőtől-talpig latyakos, csuromvizes volt, zöld miskájer-kalapjáról barnás lé csörgött a képére. Köszönés nélkül, alamuszi sunnyogással telepedett le a kemencepadkára.

Buffáné letett két római téglát Májerkó elé.

— Na istálom, tanár úr, itt a téglája! Csak aztán tudja is hazavinni. De ha már megverte az Isten ezzel a bolondériával . ..

— Nagyon lekötelez, jóasszony! — hálálkodott fancsali képpei a fogász, s szeme rémülten meredt a bár dróttalan, de súlyos téglákra.

Odakünn a vihar tűnőiéiben volt.

16