Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - MŰHELY - Kis Pintér Imre: „Káromlom az összes isteneket” (Szempontok Szilágyi Domokoshoz)
a szellem autonómiája nem lenne illúzió, akkor volna fix pont, honnan opponálni ... — így azonban a szubjektumnak a tiltakozásra is csak az az egyetlen lehetősége van, hogy felmutatja szörnyű helyzetét. Míg él. Míg csak véget nem vet az egész földi kalandnak az éppoly oktalan, sötét és véletlen hatalom: a törvényszerű halál, ami persze „nem befejezés, csak abbahagyás”. Nemigen volt még ilyen keserű költő és hitetlen költészet a magyar irodalomban — kezdtem az elején, s most hozzátehetném: nemigen volt még egy ennyire anyagelvű sem, aki következetesen felvetve az emberi minőség és lét végső kérdéseit, rendre elutasított minden metafizikát. Szilágyi Domokos költészete így jó példa arra is, hogy elgondolkozzunk a költői teóriák szerinti minősítés csődjein. Mert hogy „még hamvunknak sem marad hamva”, hogy az ember, „ez őrült sár, ez istenarcú lény” csak a föld trágyázására való: ez akár igaz is lehet valamely elvont nézőpontból, de létre adott válaszként mégis embertelen. S mert embertelen művészet nem lehetséges: a költőknek — álljanak bármely meggyőződés talaján — mindig is értéket kell a létbe belelátniuk, s olyan transzcendens értéket, amely egy élet praktikus körein túlmutat. Lehet ez Isten, lehet a jövőbe vetett irracionálisán is bizonyos remény, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”, lehet a „világszabadság”, vagy a „mások számára” otthont remélő József Attila sejtelme, lehet a Bibliát megszaggató Ady történelmi elhivatottság-hite és lehet a céljára is tekintet nélküli erkölcs kitartása, nosztalgiája. Költőink közül csak Füst Milán éli át következetesen az emberi létezés teljes hiábavalóságának azt a gyötrel- mes gondolatát, amelyre (persze más közegben és másfelől) Szilágyi Domokos is jutott. De Füst kilép a „valóságból”, már életében a semmibe, a „szellemek utcájába” téve székhelyét; ami létmód ontológiailag nem kisebb paradoxon, de amelyben léte fontosságához ragaszkodását — a költészet révén — mégiscsak megnyilváníthatja. Szilágyinak ez járhatatlan — ezt is megírja —: „Elzártam magam elől az utolsó utat,/ a csillagokon túlit. . . elzártam, s mint senki se,/ lettem az elmúlásnak reménytelen szerelmese . . .” Elzárta csakúgy, mint ahogy e kilenc év alatt leszámolt az emberiét más eszményeivel is. Le azzal a történelemmel, amely nem fátum, hisz Európa: „mindig csak valami helyett./Vakvilágba vakon”, a magyarság: „Nyomunk a szél porral befújja”. Leszámolt érdemmel, erkölccsel, tudománnyal, megismeréssel és szerelemmel, le a reménnyel, ami „írva vagyon: vak és csalfa” és le a vigasztaló művészettel is: „Lehelj e vigasztalan betűkre/(ringyó világnak cafka tükre) —/lelkem, halál kurvája, te!” Mert végül is ez maradt. Szilágyi Domokos módszeresen boncolta föl önmagát előttünk elevenen; mert olyan kíváncsi volt az életre, hogy meg akarta lesni: hol van elrejtve. Nem akadt nyomára: az élet helyett minden határponton a halált találta meg. Az utolsó versek végérvényesen körülötte köröznek, tántorognak. Az Öregek könyve hétszáz soros poémája ezt az utolsó érvet — az esendőség bizonyosságát, a halálraszántak öntudatát — is kijátssza aduként a vanitatum vanitas bizonyítására. Mintha kevesellné még mindig a léte ellen felhozott eddigi bizonyítékait: „egy a világ — a mienk, ...” — mondja a haldoklókkal. Halhatatlanság? „Föltámadni nem akarok.” Isten? ,,. . . te, költői képeket ellő /izé, ki — mint az izé — nincsen.” A végső ítélet tehát: „Teste lön kutyáké és lelke az ebeké”. De mindent azért ne higgyünk el neki sem. Hogy az élet nem lehet csak puszta vegetáció — azt bizonyította közvetve roppant küzdelmeivel: költészetével. És közvetlenül is, ahogy a magára kiszabott ítélettel mindvégig a nagy és csoda dolognak kijáró áhitat perel. Mint a zsoltáré: „Olyan az ember, mint a lehellet, napjai, mint az átfutó árnyék”. És: „Úristen, légy irgalommal”. („CÍMEM, RÍMEM ÍGY EGY SZÁLIG/ ÉGŐ KÉRDŐJELLÉ VÁLIK”) Bizonyos, hogy Szilágyi Domokos költészetéről adható lenne még számos másféle — és helytálló — olvasat. A magaméval a művészet különös misztériumát szerettem 78
