Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - MŰHELY - Kis Pintér Imre: „Káromlom az összes isteneket” (Szempontok Szilágyi Domokoshoz)

volna érzékeltetni mindenekelőtt. A régi közhelyet, hogy minden igazi tragédia megtisztít, életerőt ad. Korunkban alig van már hitele a tragédiáknak, mert állandó belőlük a túltermelés: a bevált és jólismert sémák szerint. Megszoktuk, mint a tömegcikkeket; mélységüket átélni nincs sem erőnk, sem érzelmünk elég. Szilágyi Domokosnak volt érzékenysége az elbukásra, volt ereje nagyszabásúan kihordani a tragédiát: példát adott tehát az önbecsülésre. Ő tényleg megadta magát a halálnak, mert csak így tehette teljessé művét a számára adatott feltételek között. „Egyetlenem, édes halálom! / egy- mindenemet fölkínálom” — megadhatta magát, mert nem lett vele hűtlen költői programjához: Szilágyi a halálban is a világgal azonosult. Ez a bizonyosság mindannyiunké. S azzal és ahogy kimondta: megadásából lett a tiltakozás. Nem volt mítoszteremtő alkat, mint ahogy nem is épített föl zárt és sajáttulajdonú líravilágot, poézise mégis egynemű, mert érvényes sorsváltozat. A század egyik legsötétebb poklát élte meg: az ember szellemi megsemmisülését. Még pontosabban a szellemi önmegsemmisítést, amikor — ő mindenesetre így érezhette — a tettre született nem-köznapi alkotóerő nem kapva meg világától az érdemben cselekvés minimum-esélyét sem: önmaga ellen fordul. De hát a szó is tett, ezért hihetjük, hogy Szilágyi Domokos áldozata sem volt hiábavaló. Minden ízében költő volt, nagy költő, de sorsa a vértanúkét is idézi, akik mások helyett is szenvednek eszméikért. Higgyük tehát, hogy erkölcse és kétségbeesése versnyi hatalmával továbblobog az időben, és figyelmeztet a szakadékokra.

79